Sorsszerű találkozások, avagy ahol a szálak összeérnek - Pasto, Nariño

Aranyosan indult az utam, pont előtte pár napig sztrájkoltak a reptéri dolgozók, és sok járatot töröltek is... Főnökkel előző nap délután web-checkinget akartunk csinálni, mire a rendszer az én reggel 8 órási gépem helyett a 11.30-asat adta ki, és nem engedett becsekkolni, mert K.O. volt az egész oldal. Na jó, én vártam, majd csak kiderül, hogy melyikkel mehetek el, sőt reméltem, hogy el tudok indulni, mivel Pastoba sokszor nem engedik leszállni a gépeket, mert a reptér Kolumbia legrizikósabb reptere, mert egy nagyon hegyes-völgyes terepen van, a kifutó- és leszállópálya vége (mivel csak 1 db van) pedig kb. egy szakadékocskába torkollik. Szóval ha pilóta barátunk elkalkulálja magát 1 mp-cel, akkor akár hullává válhatsz. Pont ezért ha az időjárási körülmények nem megfelelőek, törölnek járatokat, és ez az alapból kaotikus-sztrájkos napokban nem villanyozott fel túlságosan... A jegyem már ki volt nyomtatva 8 órás időponttal, a rendszer nem ismerte fel a foglalási kódom, de este kaptam egy telefont, hogy nyugodtan menjek később, mert úgyis csak 11 után megyek (akkor a rendszer be sem engedett, minden lefagyott vagy karbantartás alatt volt). Hezitáltam, mert a családom is azt mondta, hogy menjek hajnalban, így nem érhet meglepetés, és biztos feljutok valamelyik gépre, de mivel a boss kötötte az ebet a karóhoz, és én épp a magyar pajtikkal söröztem, legalább később mehettem haza, és nem kellett korán kelni.

Kicsit azért félve indultam reggel, de kiderült, hogy semmi ok az aggoadlomra, mert a hírekkel ellentétben a reptér totál üres volt, és a légitársaságos csaj sem problémázott (bár mondta, hogy még sosem látott ilyet, és nem érti, miért pakoltak át 11-re, és úgy nézett ki, hogy 2 gépre volt meg a foglalásom). Mivel később mentem, sajnos nem tudtak kijönni elém a fogadóim. Habár ami engem foglalkoztatott, az a brutál leszállási technika, amit a pilóta alkalmazott. Halálra pisiltem magam, azt hittem ott veszek oda, mert tényleg durva volt a látvány kifelé... Óriási hegyek, völgyek, szakadék-szerűségek, meredek ereszkedés, folyamatos korrigálás, kb. 200 m-es leszállópálya atyaéééég! De túléltem! Kerestem egy jófejnek tűnő taxist, aki így is lehúzott egy valag zsozsóval, mert a pasto-i reptér kb. 30 km-re van a várostól, aminek persze szépen elkérik az árát. De legalább szórakoztató utam volt, és olyan tippekkel fűszerezett általános bemutatást kaptam a régióról, hogy nem is bántam, hogy nem volt időm utánaolvasni a turisztikai látnivalóknak, kajáknak, érdekességeknek, mert ez az ember aztán mindent elmesélt. Mire megérkeztem, határozott képem volt arról, hogy mit akarok látni és kipróbálni. És ismét a felejthetetlen pillanat, mikor nyílik a ház ajtaja, és kilép a barátnőm, akinek 3,5 éve az őrangyala voltam Fehérváron! Úristen, már csak ezért megérte volna odamenni... A családja iszonyat kedves, és a másik régi gyerekem családjával egyetemben az a felém irányuló szeretet és köszönet, amit közvetítettek, az mindennél jobb érzés. Ilyenkor gondol vissza az ember arra, hogy jajj, nem is gondolta volna, mikor angyal lett, hogy egyszer ennyi év után viszontlátja a pátyolgatott kis külföldijeit, és hogy a családjaik ennyire hálásak neki, hogy össze-vissza ölelgetik kb., hogy mindig támogattam őket a csereév alatt. Hát ezért mondanom sem kell, hogy nagyon királylány dolgom volt, és lesték minden kívánságom. Mivel eredetileg meló miatt mentem, volt 1-2 elintéznivalóm, de szerencsére az 5 napi ott tartózkodásomból csak 2-n dolgoztam. Munka: egy Educatio szerű egyetemeket promózó expon voltam a cserediák-szervezetünket népszerűsíteni. Szerencsére ez nem volt egy bonyolult feladat, és nem is kellett sokáig maradnom, úgyhogy bőven maradt időm barátnőmmel lenni és megismerni a környéket...

Meló közben megismerkedtem a rendőség és a hadsereg dolgaival, mert a standom pont ezek közé esett, szóval lespanoltam ott a katonákkal, akik állati dizájnt csináltak a reklámjukhoz, és a pult mögé is becipeltek, hogy elmagyarázzák az összes ilyen gépfegyver meg akna meg bomba működését, és sztorizzanak az akcióikról. Még magyar szemszögből sem ismerem, hogy hogy működnek ezek, de hasznos volt, hogy Kolumbiában ismertem meg, ami ugye egy olyan ország, ahol aztán 200%-os készültségre van szükség a folyamatos balhék és a közbiztonság miatt.

Közben barátnőmék városnézést tartottak nekem, barangoltunk itt-ott, és persze évek alatt felgyülemlett élményeket és történéseket osztottunk meg egymással. Azért is volt érdekes ez a találkozás, mert ő régen nagyon diszkós lány volt, de tényleg, ez a mindig smink, magassarkú, haj belőve, és 180 fokos fordulatot vett azóta. Argentínában élt, most végzett az egyetemen, és teljesen laza - mondhatni hippi - lett (beszéltük is, hogy a fogadócsaládja meg sem ismerné jóformán). Ja meg hát azóta én is változtam sokat, most nagyon egymásra találtunk... Főztünk gulyáslevest (ez volt életem 3. alkalma, hogy gulyást főztem - ugye az 1. is Kolumbiában volt, és azóta már-már profi szinten űzöm a gulyásleves főzést), a családnak nagyon bejött, és barátnőmnek és a barátjának is, akik fun fact: szakácsnak tanultak, szóval azért megvolt az elismerés :)! Kipróbáltam a nariño-i pálinkát, amitől minden kolumbiai odavan, hogy milyen ütős és meghalsz tőle, nem szabad sokat inni és etceteráááá. Hülyeség! Sőt én még örültem is neki, hogy végre nem azt a maciszörp erősségű izét iszom... Bár nagy jókedvemben 3 nap után megfertőzött a pasto-i akcentus, amin az emberek szétröhögték magukat... Ja, mert igen, ott olyan más kiejtéssel beszélnek, hogy csak na. Sokszor nem bírtam odafigyelni, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy hogy lehet így beszélni :D??? És nyilván röhögtem... Pont a spanyol emelt érettségim jutott eszembe, ahol a magnós feladatnál az 1. hallgatást követően fogalmam nem volt, miről beszélnek, mert meghaltam az akcentustól :D!

Hétvégén jó is volt, mert a szülők sem dolgoztak, és nekem is letelt a szolgálat, úgyhogy terveztünk egy kis kiruccanást, mert ők aztán mindent meg akartak nekem mutatni. Mivel mindenki bezsongatott, hogy húúú ebben a régióban specialitás a sült tengerimalac, hát gondoltam, ha addig élek is, kipróbálom na. Ekkor derült ki, hogy a nagymamának tengerimalac-tenyészete van, hát muszáj volt meglátogatni. Előtte még elvittek a La Cocha nevű híres lagúnához, ami baromi szép volt, van benne egy kis sziget is. Meg alapból ahogy kocsikáztunk, annyira gyönyörű tájakat láttam, mintha egy tündérmesekönyvet nézegettem volna. Estére megérkeztünk a nagyszülőkhöz, akik már pöppet messzebb laktak (közel az ecuadori határhoz, ami nekem amúgy is kapóra jött) egy tanyán... Olyan sötét lett, alig lehetett valamit látni az úton, főleg hogy ilyenkor a hegyek-völgyek blabla domborzat miatt leszáll a köd. Ilyen sűrű ködöt életemben nem láttam. Az egy dolog, mikor kb. 2-4 métert még látsz előre ködlámpával, de itt tényleg semmit, csak a fehérséget. Na ez az élmény azért karhosszal überelte a repülőm leszállási manőverezését, mert már tényleg azt hittem, hogy innen nem jutok ki élve. És hozzátenném, hogy Kolumbiában - főleg a hegyes vidékeken - nem egyenes ám az út, sőt még autópálya sincs ugye, hanem szerpentines, kis kanyargós, úgy hogy mellette szakadék van. Egy szenzáció volt, tényleg. Ezt még megspékelte, hogy már nagyon a middle of nowhere-nél voltunk, mert utána egy kis erdei úton döcögtünk, akkor meg horrorfilmképek ugrottak be.

Ja az események azért is fokozták számomra feszültséget, mert pont 1 héttel az utam előtt az AFS-ben hangsúlyozta a körzetelnökünk, hogy a külföldieket semmiképp ne engedjék Cauca és Nariño tartományokba (ez utóbbiban voltam), mert most nagyon veszélyes lett. Itt van most állítólag a legtöbb gerillaakció, ezek azok a régiók, ahol a legtöbb drogkészítés és biznisz folyik Kolumbián belül, szóval nem tanácsos. Főleg hogy az utam előtt volt valami nagy botrány meg elrablások meg mindenféle (nem tudom, mert nem mertem azóta sem utánakeresni, és barátnőm kérdésére, hogy "Te nem hallottad, mi volt itt?", egy bepánikolt "Nem"-et mondtam, jobbnak látta nem elmesélni.)... Az utcán sétálva is próbáltam a gerillák által elkövetett emberrablásos sztorikat kiverni a fejemből (amik ugye főleg külföldiekre irányulnak). Most már szerintem értitek, miért nem akartam az elhagyatott erdőben meg ködben kocsikázni. De no para, rendben megérkeztünk, és engem már várt a ropogósra sült tengeridisznócska... Szemeztem vele vagy 5 percig, mert szegényem ott volt kiterülve a tányéromon a pici lábacskáival, de aztán győzött a kíváncsiság... Najó inkább a "basszus, ha most nem próbálod ki, ki tudja, mikor lesz lehetőséged rá" pillanat heve! Yucával (krumpliszerűség), pattogatott kukoricával és egy pikáns szósszal tálalták, és meg kell mondjam, nem rossz. Egyáltalán nem rossz! Csak amiatt voltak fenntartásaim, hogy bennem motoszkált a tudat, hogy a cuki kis házi állatkát eszem, de amúgy a húsa helyenként a disznóhúsra, helyenként pedig a csirkecombra emlékeztetett... Ami miatt mégsem, hogy volt egy kicsit erős aromája, de semmi különös. Utána megkóstoltattak velem valami fermentálási szakaszban lévő gyümölcsmust izét, ami baromira ízlett, csak egész este nem mertem sokat enni-inni a dolgokból, nehogy megártson a kis gringó gyomromnak (tényleg annyi minden újat tömtek belém), mert nem akartam kockáztatni, hogy végigrókázom Ecuadort másnap. Éjjel apuka rémtörténetei a faluról, mert ez ott bevett hagyomány, mivel sok éve volt egy földrengés, ami által az egész völgy betemetődött az egész lakossággal, és most ennek a tetejére épült a mostani településke, és állítólag ilyen-olyan lelkek visszajárnak...

Reggel aztán korán kelés, mert időben el kellett indulni megnézni Kolumbia talán leghíresebb katedrálisát, és ugye akkor átlépni a határt, és folytatni utamat. Előtte reggeli parasztsajttal, ami még mindig nyámi a kedvencem, és kaptunk útravaló kemencében sült banánt sajttal, ami szintén isteni csemege! Végre napfényben körbevezetés a tanyán, játszás a kutyákkal, csacsogás a nagyszülőkkel, és bekukkantottam a tengerimalac-neveldébe, ahol nem mertem rájuk nézni, mert lelkiismeret-furdalásom volt, hogy kegyetlen barbár módjára meglakmároztam a társukat. Na ha evés előtt látom őket, tuti nem eszek... Egyszer azt mondtam, hogy ha Kínába megyek, biztos kipróbálom a kutyahúst, de mivel a kis malacka megevése is nagy erőfeszítésembe került, hát nem tudom :S... Búcsúzkodás, indulunk. Emlékszem, Kolumbia előtt már láttam képet a Santuario de Las Lajas-ról, és mondtam, hogy hű ide tuti elmegyek. Csak akkor még nem tudtam, hogy ennyire rohadt messze van. De mivel megadatott, örömködtem egy sort. Tényleg olyan cuki volt a család, hogy ennyire messze elvittek! (Tényleg annyira nem voltam betájolva utazás előtt, hogy hoppá Pasto azért nem a határ mellett van, hanem egy jó 120 km-re...) A katedrális tényleg elképesztő, bár én nem vagyok vallásos, ezt tudjátok. De akkor is, alapból imádom a neogótikus stílust, és maga az elhelyezkedése is, hogy félig bele van építve a hegybe, és alatta a völgyben megy a folyó meg minden ááááá. A története is eléggé mesébe illő: volt egy pasi, aki megkérte Szűz Máriát, hogy segítsen neki, mert jajj nagyon kellett neki a segítség. Megígérte, hogy ha megkapja tőle a segítséget, akkor a saját két kezével épít neki egy csodálatos templomot, amit majd neki szentel. Na a pasi megkapta, amit kért, úgyhogy rajta volt a sor. Kb. 40 évig építkezett a felesége segítségével, majd még utána is több szakaszos építés várt a templomra. De hihetetlen, hogy valaki hogy képes ilyen gyönyörűt alkotni, azért a speciális helyzete miatt is jónak kell lenni fizikából! Egy évszázadig még alakítgatták, és ma már a világon is egyedinek számít, zarándokok tömkelege keresi fel, mert különleges hatalmat tulajdonítanak neki. Sokan, mikor imáik meghallgatásra kerülnek, és jó dolog történik velük, elzarándokolnak ide, és a katedrális körüli sziklafalba tetetnek egy "köszönőtáblát", hogy örökre megmaradjon az emlék. Mára már az egész tele van virágokkal, képekkel, szép gondolatokkal, aláírásokkal... És ahogy ott megy a folyó a völgyben, meg minden olyan zöld, és van vízesés is... Állati jó volt ez a kirándulás!

Közeledett pasto-i tartózkodásom vége is... Nemcsak a pasto-i, mert aznapig volt tartózkodási engedélyem Kolumbiában, ami így is a pár soros kis bevándorlásos főnök általi különleges meghosszabbítása volt, szóval mennem kellett. Kiderült, hogy a családnak is volt elintéznivalója a határnál, ha már ott voltunk, mert ecuadori nyaralásuk után nem pecsételtették le az útlevelüket kifelé menet, úgyhogy most el kellett intézni ezt is... (Igen, itt azért nem olyan szabad a mozgás, mint az EU-n belül, befelé-, sőt kifelé menet is a migrációs iroda az első utad...) Megkaptam a kolumbiai kilépős pecsétet, majd egy kedves ecuadori fiútól az ecuadori belépős pecsétet és vele együtt 90 napos lehetőséget, hogy Ecuadorban tartózkodjak :)... És itt jöttem rá, hogy milyen balf.sz az útlevelünk (vagy most hirtelen nem emlékszem, hogy mindegyik ilyen-e), mert szegény srác órákig nézve sem látta, hogy ezt meg honnan szalajtották, ezért készségesen segítettem neki, és bediktáltam minden szükséges adatot... Utána megvizsgáltam tüzetesebben is, és látom, hogy a más nyelvű dolgok iszonyat pici betűkkel vannak írva, az angol és más sűrűbben beszélt nyelvek a legvégére vannak sorolva (persze előtte külön szerbül, horvátul, albánul, bolgárul, szlovákul, szlovénul, ... blabla, szerintem még zulu nyelven is le van fordítva), és hogy az adatok struktúrája és a dátumozás is full logikátlan... Na gratulálok!

Mindennapjaim bolondozásai

Annyira imádom az itteni létet, hogy azt még mindig nem lehet szavakba önteni... Az epic élmény, mikor nincs egy unalmas pillanatod, és ha kicsit nyugi van, akkor úgy érzed, hogy menned kell, mert benned van a boogie, felemelő érzés :)! Főleg az, amikor a régi "gyereked", akinek 4 éve az őrangyala voltál, teljesen ártatlanul bevezetted a fehérvári/magyar éjszakába, most hálaképp (revansképp?) ugyanezt teszi veled a bogotai éjszakában... Merthogy a drágaságos második őrangyalom (ha még nem írtam volna, kedves barátném felavanzsált angyalka lett) biztos, hogy nem gazdagítja unalmas perceim halmazát, hanem visz, és jót bulizunk :)! Így esett meg az az átbulizott éjszaka, mikor egy laza beülős estének induló eseményből a "Zona Rosa" egyik bárjának 2. emeletén roptuk, és mellé ingyen (!!!) kaptuk az üveg aguardientéket, amiből az est végén 1-et sikerült elrabolnom a helyről... Na hát a lányok tudnak élni!

Időközben kaptam egy fülest, hogy hoppá érkezik még egy jövevény Magyarországról, úgyhogy perui haverommal be is izzítottunk neki egy estét, hogy okosítsuk a kis buksiját mindenféle jóval... Végre érezhettem, milyen, mikor te tudod átadni a tapasztalataidat az újonnan érkezettnek, mert eddig ugye én voltam az "új" magyar... És mivel én már jól hozzászoktam az itteni léthez, gyakorlatban is megmutattam, hogy nem is olyan vészes a szitu itt, akármit is próbál beállítani a média. Főleg, hogy egy estén belül 2-szer kellett taxiba ülnöm. Na ezt elmagyarázom! Naivka, gringóképű külföldieket a taxisok sem kímélnek (mert ugye sok olyan tényező van, ami miatt sok helyen ugye nem éri meg külföldinek lenni). Egy kis akcentus, fehér bőr, kék szemek, világos haj --> megszívtad haver! Ergo meg kell tanulni kezelni ezeket a helyzeteket, bár nyilván idővel az asszimiláció folyamatával és a nyelv elsajátításával minden könnyebbé válik. Különösen nekem ezek nem okoztak túl sok problémát, de azért az elején nehéz csak így kolumbiainak kiadni magad, bár azt hiszem, én már elértem nagyjából egy lvl. 99-et :D! Így történt, hogy a szituációhoz mérten egy éjjel a legkedvezőbben utaztam taxival. Szombat (szórakozós, bulizós) éjjel 700-700 forintnyit fizettem egy jóóó nagy szakaszon utazva, ez örömmel töltött el, a kolumbiaiak meg hülyét kaptak, hogy ez lehetetlen, és biztos kiraboltam a taxist . Tényleg, mivel valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha egy külföldi annyira beilleszkedik, hogy latinos virtust vesz fel magára, jobban tudja kezelni az ilyen helyzeteket, mint egy kolumbiai... Hahha: lawyered! Ezen a estén kipróbáltam a Pisco-t, ami a perui nemzeti ital, és sokkal jobban ízlett, mint a nyomi itteni pálinkának nevezett lónyál, főleg, hogy teljesen olyan íze (és majdnemhogy ereje) volt, mint egy törkölypálinkának. Aztán pedig belevetettük magunkat a sztorizgatásba, hülyülésbe, és a végére még egy kis salsa és merengue táncikálásra is sor került :)!

Fogadóapukám szülinapjára épphogy sikerült beesnem, mert pont akkor volt lebeszélt találkám azzal a kolumbiai lánnyal, aki Magyarországra készült cserediáknak, és hát azt nem hagyhattam ki. Eső zuhog, Kitti rohan, de sikerült :)! (Igen, ezektől a monszunoktól kb. agyf.szt kapok!!!) De így az én kis országinfommal, történeteimmel és kis nyelvismerettel nyugodtan engedtem el a kis drágát, hogy élvezze a csereévét nálunk. Aztán ünneplés a családdal, 2 héten belül már a 2. torta, és nagy boldogság, mikor kinyitotta az ajándékom!!!

Volt évértékelő és évtervező gyűlés az AFS körzettel, ahol olyan édesen adták tudtomra, hogy szeretnek, és de jó, hogy itt vagyok :)! Pár nappal később kiderült, hogy beraktak egy kiutazásra felkészítő foglalkozás programkoordinátorai közé, hát én totál repestem az örömtől! Utána, mivel ünnepelhetnékünk volt, átcuccoltunk (volna!!!!) az egyik srácék lakásába kedélyes hangulatot teremteni, de útközben kifordult a kocsi egyik kereke (ja egy ősrégi Ladáról beszélünk, amibe vagy 7-en préseltük bele magunkat), úgyhogy a kármentő érkezéséig csúszott a program, de a későbbi hangulat nem maradt el!!!

Mivel mindig más típusú emberekhez és találkozókhoz van kedvem, épp homoszexuáliskodni volt kedvem (na nem abban az értelemben, ahogy ti gondoljátok), szóval tartottunk egy vicceskedő zenélős estét a bú barátaimmal, amihez kapóra jött, hogy a családom elutazott, ezért házon kívül töltöttem az egész éjszakát a belvárosban és szétwii-ztem az agyam azzal a játékkal, amivel Németország óta nem játszottam!

Egyre inkább közeledett a kiutazásom dátuma, de egy nappal előtte még pont sikerült összehozni egy "magyar estet" az újonnan érkezett lánnyal, és a már régóta itt élő sráccal, akit így végre volt szerencsém személyesen is megismerni. A dolog fénypontocskája mégis az volt, hogy egy olyan helyre ültünk be, ami a budapesti romkocsmák világát idézi, amiről azt hittem, hogy itt nem létezik (mert alapból nem olyan körökben mozgok)! Kicsit elfogott a Szimpla-érzés és a nosztalgia, de legalább már tudom, hová kell menni ilyen esetben :P...

Ééééés a sok szervezés és készülődés után: utazáááááás!!!