Ami nekem személy szerint nagyon tetszik, hogy a központban az utcán sok az ékszerárus, mert én ugyebár rajongok a mindenféle színes, nagy, különleges csecsebecsékért... Tényleg mintha a Mennyország lenne számomra :)! De egyébként is nagyon sok árus van mindenhol, akik apró-cseprő dolgaikat szeretnék eladni (édességes, ilyen-olyan standok)...
Ami külön megér egy misét: az itteni gyümölcsök :)!!! Annyi féle-fajta van, hogy azt leírni nem lehet. Eddig még csak szupermarketben voltam, és ott is rengeteg van belőlük és nem is drágák egyáltalán (persze itt a papaya és hasonló cukorfalatságok egyszerű helyben termő dolgok, mint nálunk az alma :P)... De el tudom képzelni, hogy egy igazi piacon mennyi mindent lehet kapni! És annyira finomak, hogy elmondhatatlan (legalábbis amiket eddig kóstoltam)!!! Tényleg olyan gyümölcsök/zöldségek teremnek itt, amiknek más nyelven nem is létezik a neve, pont ezért eddig talán 1 nevet jegyeztem meg (guanabana), mert abból finom gyümölcslevet csináltak :)... Ja és ittam IGAZI ananászlevet is, aminek majdnem olyan színe volt, mint nálunk a frissen facsart almalé, jó zamatos volt! Amint jobban felfedezem a gyümölcstémát, biztosan írok róla egy egész bejegyzést!!! (És azt is remélem, hogy itt a fejemnél nagyobb méretű papayák földjén rászokom a gyümölcsevésre...)
Amik eddig nem nagyon nyerték el a tetszésem: a tömegközlekedés, mert számomra kaotikusnak tűnik és nem nagyon látom benne a logikát. Csak buszok vannak az egész városban, a metrót és a vonatot teljesen el lehet felejteni... Van a sima busz (ezek általában picik) és a Transmilenionak nevezett csoda, ami a busz és a villamos keverékének lehetne jellemezni. A másik dolog a WC-k. Nem is maguk a WC-k, hanem az, hogy itt a WC-papírt nem a kagylóba, hanem mellette egy kukába kell dobni. Ez azért van, mert annyira szűkek a szennyvízhálózat csövei, hogy ha a kis alkotásainkon kívül más is belekerül, eldugul. Persze, így nem dobálunk bele semmit, viszont én ezt annyira idegennek tartom, tényleg nehéz megszokni (bár eddig szerencsére egyszer sem rontottam el, hogy hová kell dobni a papírt :P)...
2011. augusztus 27., szombat
Első benyomások
Most, hogy már 4. napom töltöm itt, kezd összeállni a fejemben a történet :)... Eddig állati fáradt voltam, most úgy érzem, fokozatosan térek magamhoz...
Nos a kedd éjjelnél tartottunk, amikor is idepottyantam az égből. Nem telt el 20 perc az ittlétemből, a fiútesómmal kimentünk a szomszéd kisboltba sört venni, ami úgy indult, hogy megkérdeztem, hogy összehasonlítva az európai sörökkel, milyen az itteni. Mire feleszméltem, az éjjel-nappaliban voltunk :D... A sör viszont valami borzalom (pedig elméletileg a legjobb kolumbiai sört kóstoltam) blöhhh :S... Olyan mintha a vizezett fesztiválsöröket még jobban vizeznék, és pluszban azért fecskendeznének bele egy kis keserű ízt az illúzió kedvéért.
Az 1. napom azzal telt, hogy aludtam, mint a bunda, mert azért megviselt a sok utazással járó hercehurca... Akkor ejtenék pár szót a fogadócsaládról. Négyen vannak: apuka, anyuka, lánytesó (21 - ő a barátnőm, mert együtt voltunk cserediákok Németországban) és fiútesó (19). Az anyukát még nem ismerem, mert az apukája nagyon beteg, és elutazott hozzá, hogy ápolja és mellette legyen, talán pár nap múlva hazajön. Barátnőm egyetemre jár és nyelvészetet tanul, ezért ő hétköznap korán kel és megy suliba (vele lakom egy szobában). A fiútesómat nagyon megszerettem, mert állati lökött (erre tényleg ez a megfelelő szó :P), úgyhogy mindig egymás agyát húzzuk. Az apuka is nagyon szimpatikus, tetszik a dolgokhoz való hozzáállása, és mindig el tudunk beszélgetni bármiről. Általában az apukával és a fiúval vagyok itthon, mert az apuka már nem dolgozik, a fiúnak pedig csak este van sulija, szakácsnak tanul.
1. nap dumcsiztunk, ismerkedtünk, összerázódtunk a fiúkkal. A tesóm (José) főzött ebédet, majd délután hazajött barátnőm is (María), aki hozta egy barátnőjét, és elvittek a közeli parkba beszélgetni, ahol még megismertem pár emberkét, akik szintén aranyosnak tűntek.
Teljesen meglepődtem azon, hogy rajtam valahogy nem fog az átállással járó szenvedés, pedig a külföldiek mindig panaszkodtak, hogy mennyire nehéz. El is mondom, miért: Bogotá az Andokban fekszik a tengerszint felett 2600 méterrel, ergo magaslati levegő, más páratartalom stb... Ezen kívül az időjárás is hűvöskés, évszaktól függetlenül itt 1 db klíma van, ami belőhető 17-20 fokra, és eső, szél, napsütés, és a Taft még mindig tart... És még számolni kell a 7 órás időeltolódással is... Igen, 2. nap azért rendesen fejbe kólintott a változás szele, és az elkövetkező 2 napban egyre rosszabbul lettem... Ma már kb. jól vagyok, de valahogy úgy érzem, mintha meg lennék fázva, pedig nem vagyok, nehezen lélegzem alapállapotban is (teljesen olyan, mintha kilométereket futottam volna), és állandóan fáradt vagyok. Hiába van cukirózsaszín szemkötőm az alváshoz (mert itt nincs sem redőny, sem sötétítő), a testem nem tudom becsapni. Itt minden nap reggel 7-kor kelek, mert az agyam tudja, hogy otthon már du. 2 óra van.
Mit is csináltam még? Volt egy nap, amikor jött egy házinéni, aki "segít" (ergo megcsinálja) takarítani, mosni, főzni. Ez itt nem számít luxusnak, teljesen normális, hogy a családokhoz bejárónő jön. Szóval nehogy azt higgyétek, hogy sznobok vagyunk, bár nekem annyira furcsa, és legszívesebben együtt főznék/mosogatnék vele. Csacsogtam vele is, jófej a néni, ráadásul állati finom ebédet főz!!! Voltunk még ebédelni a nagypapánál (nála van eredetileg ez a néni), aki vak, ezért teljes odafigyelést igényel. Ő szintén egy ennivaló bácsi, rengeteget mesél Kolumbiáról, és tele van 60-70-80 éves relikviákkal, élő történelem.
Fiútesóm bevitt a városközpontba, ami nincs is messze, tényleg kb. fél óra busszal. Azért bogotai viszonylatban ez tiszta Hawaii, mivel egyébként 8 millió fős lakossággal rendelkezik a város, és ismerek olyat, aki majdnem másfél-2 óra alatt ér be. Ahhoz képest, hogy sok kolumbiai azt mondja, hogy itt nincs semmi érdekes, én persze tátott szájjal mászkáltam végig a belvárost. Nyilván nekem minden új, és Európához képest ez 180 fokos fordulat. Láttam szép épületeket, parkokat, 1-2 felhőkarcolószerűséget és a város fő attrakcióját a Plaza de Bolívart, ami Bogota főtere, és Simón Bolívarról kapta a nevét (akinek óriási szerepe volt a spanyolok ellen kivívott függetlenségben). A tér nagyon nagy, tele emberekkel és fújfújfúj galambokkal, és még direkt kukoricát is árulnak, hogy lehessen őket etetni! Itt található a város Főkatedrálisa, a Kongresszus épülete és a Legfőbb Bíróság is. Nem messze tőle a kis utcákban sorakoznak a város múzeumai, amiket sorra végig fogok járni, egy csillagvizsgáló, valamint az elnöki palota is.
Ezen a környéken főleg, de egyébként is kb. minden utcasarkon rendőrök és katonák járnak a rossz közbiztonság miatt. Többféle rendőrtípust láttam itt: van a kommandós szintű, aki úgy van felöltözve, mintha Terminátor lenne (ők a lázadók és bűnözők ellen vannak, és olyan járművel közlekednek, mint egy tank - állati félelmetesek, viszont nekik köszönhetjük a békét és nyugalmat), vannak itt-ott fegyveres katonák, kutyával sétáló rendőrök (nagyon sok rottweilert láttam, sajog a szívem az én Luciferemért otthon...) és éjjel pl. sima autóval járőrözős rendőrök.
Nos a kedd éjjelnél tartottunk, amikor is idepottyantam az égből. Nem telt el 20 perc az ittlétemből, a fiútesómmal kimentünk a szomszéd kisboltba sört venni, ami úgy indult, hogy megkérdeztem, hogy összehasonlítva az európai sörökkel, milyen az itteni. Mire feleszméltem, az éjjel-nappaliban voltunk :D... A sör viszont valami borzalom (pedig elméletileg a legjobb kolumbiai sört kóstoltam) blöhhh :S... Olyan mintha a vizezett fesztiválsöröket még jobban vizeznék, és pluszban azért fecskendeznének bele egy kis keserű ízt az illúzió kedvéért.
Az 1. napom azzal telt, hogy aludtam, mint a bunda, mert azért megviselt a sok utazással járó hercehurca... Akkor ejtenék pár szót a fogadócsaládról. Négyen vannak: apuka, anyuka, lánytesó (21 - ő a barátnőm, mert együtt voltunk cserediákok Németországban) és fiútesó (19). Az anyukát még nem ismerem, mert az apukája nagyon beteg, és elutazott hozzá, hogy ápolja és mellette legyen, talán pár nap múlva hazajön. Barátnőm egyetemre jár és nyelvészetet tanul, ezért ő hétköznap korán kel és megy suliba (vele lakom egy szobában). A fiútesómat nagyon megszerettem, mert állati lökött (erre tényleg ez a megfelelő szó :P), úgyhogy mindig egymás agyát húzzuk. Az apuka is nagyon szimpatikus, tetszik a dolgokhoz való hozzáállása, és mindig el tudunk beszélgetni bármiről. Általában az apukával és a fiúval vagyok itthon, mert az apuka már nem dolgozik, a fiúnak pedig csak este van sulija, szakácsnak tanul.
1. nap dumcsiztunk, ismerkedtünk, összerázódtunk a fiúkkal. A tesóm (José) főzött ebédet, majd délután hazajött barátnőm is (María), aki hozta egy barátnőjét, és elvittek a közeli parkba beszélgetni, ahol még megismertem pár emberkét, akik szintén aranyosnak tűntek.
Teljesen meglepődtem azon, hogy rajtam valahogy nem fog az átállással járó szenvedés, pedig a külföldiek mindig panaszkodtak, hogy mennyire nehéz. El is mondom, miért: Bogotá az Andokban fekszik a tengerszint felett 2600 méterrel, ergo magaslati levegő, más páratartalom stb... Ezen kívül az időjárás is hűvöskés, évszaktól függetlenül itt 1 db klíma van, ami belőhető 17-20 fokra, és eső, szél, napsütés, és a Taft még mindig tart... És még számolni kell a 7 órás időeltolódással is... Igen, 2. nap azért rendesen fejbe kólintott a változás szele, és az elkövetkező 2 napban egyre rosszabbul lettem... Ma már kb. jól vagyok, de valahogy úgy érzem, mintha meg lennék fázva, pedig nem vagyok, nehezen lélegzem alapállapotban is (teljesen olyan, mintha kilométereket futottam volna), és állandóan fáradt vagyok. Hiába van cukirózsaszín szemkötőm az alváshoz (mert itt nincs sem redőny, sem sötétítő), a testem nem tudom becsapni. Itt minden nap reggel 7-kor kelek, mert az agyam tudja, hogy otthon már du. 2 óra van.
Mit is csináltam még? Volt egy nap, amikor jött egy házinéni, aki "segít" (ergo megcsinálja) takarítani, mosni, főzni. Ez itt nem számít luxusnak, teljesen normális, hogy a családokhoz bejárónő jön. Szóval nehogy azt higgyétek, hogy sznobok vagyunk, bár nekem annyira furcsa, és legszívesebben együtt főznék/mosogatnék vele. Csacsogtam vele is, jófej a néni, ráadásul állati finom ebédet főz!!! Voltunk még ebédelni a nagypapánál (nála van eredetileg ez a néni), aki vak, ezért teljes odafigyelést igényel. Ő szintén egy ennivaló bácsi, rengeteget mesél Kolumbiáról, és tele van 60-70-80 éves relikviákkal, élő történelem.
Fiútesóm bevitt a városközpontba, ami nincs is messze, tényleg kb. fél óra busszal. Azért bogotai viszonylatban ez tiszta Hawaii, mivel egyébként 8 millió fős lakossággal rendelkezik a város, és ismerek olyat, aki majdnem másfél-2 óra alatt ér be. Ahhoz képest, hogy sok kolumbiai azt mondja, hogy itt nincs semmi érdekes, én persze tátott szájjal mászkáltam végig a belvárost. Nyilván nekem minden új, és Európához képest ez 180 fokos fordulat. Láttam szép épületeket, parkokat, 1-2 felhőkarcolószerűséget és a város fő attrakcióját a Plaza de Bolívart, ami Bogota főtere, és Simón Bolívarról kapta a nevét (akinek óriási szerepe volt a spanyolok ellen kivívott függetlenségben). A tér nagyon nagy, tele emberekkel és fújfújfúj galambokkal, és még direkt kukoricát is árulnak, hogy lehessen őket etetni! Itt található a város Főkatedrálisa, a Kongresszus épülete és a Legfőbb Bíróság is. Nem messze tőle a kis utcákban sorakoznak a város múzeumai, amiket sorra végig fogok járni, egy csillagvizsgáló, valamint az elnöki palota is.
Ezen a környéken főleg, de egyébként is kb. minden utcasarkon rendőrök és katonák járnak a rossz közbiztonság miatt. Többféle rendőrtípust láttam itt: van a kommandós szintű, aki úgy van felöltözve, mintha Terminátor lenne (ők a lázadók és bűnözők ellen vannak, és olyan járművel közlekednek, mint egy tank - állati félelmetesek, viszont nekik köszönhetjük a békét és nyugalmat), vannak itt-ott fegyveres katonák, kutyával sétáló rendőrök (nagyon sok rottweilert láttam, sajog a szívem az én Luciferemért otthon...) és éjjel pl. sima autóval járőrözős rendőrök.
Utazás és társai
Hát elérkezett a várva várt nap, amikor is elhagytam kis hazánkat. 2011. augusztus 22-én elindultam 2 napig tartó gyönyörűséges utazásomra (mivel persze képtelen voltam időben jegyet foglalni, 1 nap eltéréssel ment a másik gépem). Könnyes szemmel búcsút vettem a szüleimtől, és Bécsben felszálltam a Frankfurtba tartó járatra. Egy irtó aranyos indonéz nőci ült mellettem, akivel hamar összebarátkoztunk, mert kiderült, hogy világutazó (élt 1-2 évet Mexikóban, Brazíliában és Kubában is, valamint beszél millió nyelven), így megvolt a közös érdeklődési kör is :)...
Mivel Frankfurtban nem volt hol aludnom, és direkt nem is akartam volna hotelre költeni, befoglaltam egy kényelmesnek látszó napágyszerű széket, amin jól elvoltam az alatt az 1 nap alatt, míg ott kellett lennem és várnom a csatlakozásra. Kicsit kemény volt, de feltankoltam Sudokuból, könyvekből és filmekből is, úgyhogy azért nem szenvedtem annyira. Végre eljött a becsekkolás ideje, és szerencsém volt, mert megkaptam az utolsó ablak melletti helyet az egész gépen! Az ellenőrzésnél vicces volt, mert mindenem az égegyadta világon besípolt, és nem akartak tovább engedni, ja és extraként még félrehívtak átkutatni a bőröndöm, mert abban meg benne volt egy öngyújtó (amiből Bécsben készségesen kiengedték a gázt, így felvihettem). Szidtuk a pasival az osztrákokat rendesen, hogy miért nem szóltak nekem, hogy ezt meg azt így nem lehet felvinni a gépre... Egyébként ismét szórakoztató útitársat kaptam egy idős német bácsika személyében, aki kb. 10-15 éve rendszeresen jár Kolumbiába geofizikát tanítani egy egyetemen. Ő szintén sokat látott ember, és nagyon jól elcseverésztünk a világjárás ügyes-bajos dolgairól... Sőt még a reptéren megismerkedtem egy német lánnyal, aki 2 évre jött ki Bogotába németet tanítani. Elérhetőséget cseréltünk, aztán ketten majd csak-csak elleszünk itt a nagy rengetegben. A gépen is összefutottunk egyszer csacsogni, haverkodtunk a stewardessekkel, és valami random becsiccsentett kolumbiai fazonok is ránk nyomultak. A kaja fincsi volt, hozzá kicsit pezsgőztünk meg ittunk Bailey's-t, megnéztem a Rio nevezetű csodálatos animációs filmet, és latin zenével hangoltam magam az érkezésre.
Egyébként a gépünk alapból 1 óra késéssel indult (az út maga 10-11 órás), és a leszállás is nagyon lassan zajlott, sőt utána még várni kellett egy szabad parkolópályára és a buszokra is. Sajnáltam is szegény Maríáékat, hogy körülbelül 2-2,5 órát vártak rám, anélkül, hogy tudták volna, mi a helyzet. Ezután kezdődött csak a java! A gépen ki kellett tölteni egy űrlapot, amin kb. csak a bugyiméretedet nem kérdezik meg (állati szőrszálhasogató volt!!!), majd úgy nagyjából 30-40 percet álltunk sorba a bevándorlási dolgok intézésénél. Hiába mutatod meg a lapot, össze-vissza kérdezgetnek, és ha valamit véletlenül nem értesz, akkor majdhogynem megölnek a szemükkel. És itt jön az, ami számomra nagyon meglepő és gáznak is találom, hogy a bogotai reptéren NEM beszélnek angolul!!! De úgy tényleg nuku, és állatira beléd kötnek! Örültem is, mint majom a farkának, hogy beszélek spanyolul... A reptér maga iszonyatosan hülyén van megépítve, nagyon kicsi, alig férnek el az utazók (a kicsekkolásnál a kicsi hely miatt akkora a torlódás, hogy nem is lehet eljutni ahhoz a futószalaghoz, ahol a te bőröndöd van, mert már belefutsz a detektoros kapuba, ami viszont már a kijárat. Még a kijáratnál is átvilágítanak mindent vagy 5-ször, és még egyszer átnézik a bevándorlásos papírodat. De szerencsére túljutottam minden rostán, így van egy jó kis 2 hónapos vízumom :)! Kiderült, hogy itt a várakozó családtagok/emberkék nem jöhetnek be a terminálra, hanem kint kell várakozniuk egy kordon mögött. (Mondjuk tényleg olyan pici az egész, hogy az átvilágítós/fémdetektoros dolgok után kb. egy 5-6 métert mész, és már a kijárat következik.) Totál olyan volt, mintha hotelből kilépő filmsztár lennék, mert mindenki ott csápolt hevesen az ajtó előtt mindenféle táblákkal. Rossz volt látni, ahogy kb. 200 ember egymást taposva áll az esőben, hogy megtalálja azt, akire épp vár...
De túl a nehezén megláttam barátnőmet, és már indultunk is haza. Bogotában is úgy van, mint pl. Pekingben, hogy a páros vagy páratlan számú rendszámod alapján, kikötötték, hogy melyik napokon közlekedhetsz autóval a városban, ezért a nagybácsi kocsijával jöttek értem. Hazafelé menet elhaladtunk egy-két érdekes kerület mellett is, és azért realizáltam, hogy hoppá, én Bogotában fogok élni! Helyi idő szerint (időeltolódás Magyarországhoz képest 7 óra mínusz) este negyed 11 körül értünk haza. Telefonáltam egyet, ettem-ittam, és bedőltem az ágyba...
Mivel Frankfurtban nem volt hol aludnom, és direkt nem is akartam volna hotelre költeni, befoglaltam egy kényelmesnek látszó napágyszerű széket, amin jól elvoltam az alatt az 1 nap alatt, míg ott kellett lennem és várnom a csatlakozásra. Kicsit kemény volt, de feltankoltam Sudokuból, könyvekből és filmekből is, úgyhogy azért nem szenvedtem annyira. Végre eljött a becsekkolás ideje, és szerencsém volt, mert megkaptam az utolsó ablak melletti helyet az egész gépen! Az ellenőrzésnél vicces volt, mert mindenem az égegyadta világon besípolt, és nem akartak tovább engedni, ja és extraként még félrehívtak átkutatni a bőröndöm, mert abban meg benne volt egy öngyújtó (amiből Bécsben készségesen kiengedték a gázt, így felvihettem). Szidtuk a pasival az osztrákokat rendesen, hogy miért nem szóltak nekem, hogy ezt meg azt így nem lehet felvinni a gépre... Egyébként ismét szórakoztató útitársat kaptam egy idős német bácsika személyében, aki kb. 10-15 éve rendszeresen jár Kolumbiába geofizikát tanítani egy egyetemen. Ő szintén sokat látott ember, és nagyon jól elcseverésztünk a világjárás ügyes-bajos dolgairól... Sőt még a reptéren megismerkedtem egy német lánnyal, aki 2 évre jött ki Bogotába németet tanítani. Elérhetőséget cseréltünk, aztán ketten majd csak-csak elleszünk itt a nagy rengetegben. A gépen is összefutottunk egyszer csacsogni, haverkodtunk a stewardessekkel, és valami random becsiccsentett kolumbiai fazonok is ránk nyomultak. A kaja fincsi volt, hozzá kicsit pezsgőztünk meg ittunk Bailey's-t, megnéztem a Rio nevezetű csodálatos animációs filmet, és latin zenével hangoltam magam az érkezésre.
Egyébként a gépünk alapból 1 óra késéssel indult (az út maga 10-11 órás), és a leszállás is nagyon lassan zajlott, sőt utána még várni kellett egy szabad parkolópályára és a buszokra is. Sajnáltam is szegény Maríáékat, hogy körülbelül 2-2,5 órát vártak rám, anélkül, hogy tudták volna, mi a helyzet. Ezután kezdődött csak a java! A gépen ki kellett tölteni egy űrlapot, amin kb. csak a bugyiméretedet nem kérdezik meg (állati szőrszálhasogató volt!!!), majd úgy nagyjából 30-40 percet álltunk sorba a bevándorlási dolgok intézésénél. Hiába mutatod meg a lapot, össze-vissza kérdezgetnek, és ha valamit véletlenül nem értesz, akkor majdhogynem megölnek a szemükkel. És itt jön az, ami számomra nagyon meglepő és gáznak is találom, hogy a bogotai reptéren NEM beszélnek angolul!!! De úgy tényleg nuku, és állatira beléd kötnek! Örültem is, mint majom a farkának, hogy beszélek spanyolul... A reptér maga iszonyatosan hülyén van megépítve, nagyon kicsi, alig férnek el az utazók (a kicsekkolásnál a kicsi hely miatt akkora a torlódás, hogy nem is lehet eljutni ahhoz a futószalaghoz, ahol a te bőröndöd van, mert már belefutsz a detektoros kapuba, ami viszont már a kijárat. Még a kijáratnál is átvilágítanak mindent vagy 5-ször, és még egyszer átnézik a bevándorlásos papírodat. De szerencsére túljutottam minden rostán, így van egy jó kis 2 hónapos vízumom :)! Kiderült, hogy itt a várakozó családtagok/emberkék nem jöhetnek be a terminálra, hanem kint kell várakozniuk egy kordon mögött. (Mondjuk tényleg olyan pici az egész, hogy az átvilágítós/fémdetektoros dolgok után kb. egy 5-6 métert mész, és már a kijárat következik.) Totál olyan volt, mintha hotelből kilépő filmsztár lennék, mert mindenki ott csápolt hevesen az ajtó előtt mindenféle táblákkal. Rossz volt látni, ahogy kb. 200 ember egymást taposva áll az esőben, hogy megtalálja azt, akire épp vár...
De túl a nehezén megláttam barátnőmet, és már indultunk is haza. Bogotában is úgy van, mint pl. Pekingben, hogy a páros vagy páratlan számú rendszámod alapján, kikötötték, hogy melyik napokon közlekedhetsz autóval a városban, ezért a nagybácsi kocsijával jöttek értem. Hazafelé menet elhaladtunk egy-két érdekes kerület mellett is, és azért realizáltam, hogy hoppá, én Bogotában fogok élni! Helyi idő szerint (időeltolódás Magyarországhoz képest 7 óra mínusz) este negyed 11 körül értünk haza. Telefonáltam egyet, ettem-ittam, és bedőltem az ágyba...
2011. augusztus 26., péntek
Előszó
Sziasztok!
Kezdjük is az elején... Miért pont Kolumbia és miért pont Bogotá?
Akik ismernek, tudják, hogy évek óta Latin-Amerika fanatikus vagyok, és az volt a legnagyobb vágyam, hogy végre ellátogassak ebbe a térségbe. Gondoltam egyet, és nekivágtam a nagy kalandnak :). Ezt azért is tehettem meg viszonylag könnyedén, mert itt Kolumbiában él jó néhány ismerősöm, akik támogatnak és egyfolytában csalogattak, valamint felvettem a kapcsolatot itt élő magyarokkal/külföldiekkel is, akik szintén a segítségemre vannak. Éppen a munkaszerzés folyamatában vagyok, jövő héten megyek interjúra, és kaptam pár fülest, hogy hogyan is tudok itt az én "szakterületemen" (nemzetközi kapcsolatok, politika, kultúra, idegen nyelvek) elhelyezkedni. Szóval nagyra nyitott, pislogó szemekkel és óriási lelkesedéssel belevetem magam a kolumbiai életbe :)... Meglátjuk, mi lesz!
Kezdjük is az elején... Miért pont Kolumbia és miért pont Bogotá?
Akik ismernek, tudják, hogy évek óta Latin-Amerika fanatikus vagyok, és az volt a legnagyobb vágyam, hogy végre ellátogassak ebbe a térségbe. Gondoltam egyet, és nekivágtam a nagy kalandnak :). Ezt azért is tehettem meg viszonylag könnyedén, mert itt Kolumbiában él jó néhány ismerősöm, akik támogatnak és egyfolytában csalogattak, valamint felvettem a kapcsolatot itt élő magyarokkal/külföldiekkel is, akik szintén a segítségemre vannak. Éppen a munkaszerzés folyamatában vagyok, jövő héten megyek interjúra, és kaptam pár fülest, hogy hogyan is tudok itt az én "szakterületemen" (nemzetközi kapcsolatok, politika, kultúra, idegen nyelvek) elhelyezkedni. Szóval nagyra nyitott, pislogó szemekkel és óriási lelkesedéssel belevetem magam a kolumbiai életbe :)... Meglátjuk, mi lesz!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)