Hát elérkezett a várva várt nap, amikor is elhagytam kis hazánkat. 2011. augusztus 22-én elindultam 2 napig tartó gyönyörűséges utazásomra (mivel persze képtelen voltam időben jegyet foglalni, 1 nap eltéréssel ment a másik gépem). Könnyes szemmel búcsút vettem a szüleimtől, és Bécsben felszálltam a Frankfurtba tartó járatra. Egy irtó aranyos indonéz nőci ült mellettem, akivel hamar összebarátkoztunk, mert kiderült, hogy világutazó (élt 1-2 évet Mexikóban, Brazíliában és Kubában is, valamint beszél millió nyelven), így megvolt a közös érdeklődési kör is :)...
Mivel Frankfurtban nem volt hol aludnom, és direkt nem is akartam volna hotelre költeni, befoglaltam egy kényelmesnek látszó napágyszerű széket, amin jól elvoltam az alatt az 1 nap alatt, míg ott kellett lennem és várnom a csatlakozásra. Kicsit kemény volt, de feltankoltam Sudokuból, könyvekből és filmekből is, úgyhogy azért nem szenvedtem annyira. Végre eljött a becsekkolás ideje, és szerencsém volt, mert megkaptam az utolsó ablak melletti helyet az egész gépen! Az ellenőrzésnél vicces volt, mert mindenem az égegyadta világon besípolt, és nem akartak tovább engedni, ja és extraként még félrehívtak átkutatni a bőröndöm, mert abban meg benne volt egy öngyújtó (amiből Bécsben készségesen kiengedték a gázt, így felvihettem). Szidtuk a pasival az osztrákokat rendesen, hogy miért nem szóltak nekem, hogy ezt meg azt így nem lehet felvinni a gépre... Egyébként ismét szórakoztató útitársat kaptam egy idős német bácsika személyében, aki kb. 10-15 éve rendszeresen jár Kolumbiába geofizikát tanítani egy egyetemen. Ő szintén sokat látott ember, és nagyon jól elcseverésztünk a világjárás ügyes-bajos dolgairól... Sőt még a reptéren megismerkedtem egy német lánnyal, aki 2 évre jött ki Bogotába németet tanítani. Elérhetőséget cseréltünk, aztán ketten majd csak-csak elleszünk itt a nagy rengetegben. A gépen is összefutottunk egyszer csacsogni, haverkodtunk a stewardessekkel, és valami random becsiccsentett kolumbiai fazonok is ránk nyomultak. A kaja fincsi volt, hozzá kicsit pezsgőztünk meg ittunk Bailey's-t, megnéztem a Rio nevezetű csodálatos animációs filmet, és latin zenével hangoltam magam az érkezésre.
Egyébként a gépünk alapból 1 óra késéssel indult (az út maga 10-11 órás), és a leszállás is nagyon lassan zajlott, sőt utána még várni kellett egy szabad parkolópályára és a buszokra is. Sajnáltam is szegény Maríáékat, hogy körülbelül 2-2,5 órát vártak rám, anélkül, hogy tudták volna, mi a helyzet. Ezután kezdődött csak a java! A gépen ki kellett tölteni egy űrlapot, amin kb. csak a bugyiméretedet nem kérdezik meg (állati szőrszálhasogató volt!!!), majd úgy nagyjából 30-40 percet álltunk sorba a bevándorlási dolgok intézésénél. Hiába mutatod meg a lapot, össze-vissza kérdezgetnek, és ha valamit véletlenül nem értesz, akkor majdhogynem megölnek a szemükkel. És itt jön az, ami számomra nagyon meglepő és gáznak is találom, hogy a bogotai reptéren NEM beszélnek angolul!!! De úgy tényleg nuku, és állatira beléd kötnek! Örültem is, mint majom a farkának, hogy beszélek spanyolul... A reptér maga iszonyatosan hülyén van megépítve, nagyon kicsi, alig férnek el az utazók (a kicsekkolásnál a kicsi hely miatt akkora a torlódás, hogy nem is lehet eljutni ahhoz a futószalaghoz, ahol a te bőröndöd van, mert már belefutsz a detektoros kapuba, ami viszont már a kijárat. Még a kijáratnál is átvilágítanak mindent vagy 5-ször, és még egyszer átnézik a bevándorlásos papírodat. De szerencsére túljutottam minden rostán, így van egy jó kis 2 hónapos vízumom :)! Kiderült, hogy itt a várakozó családtagok/emberkék nem jöhetnek be a terminálra, hanem kint kell várakozniuk egy kordon mögött. (Mondjuk tényleg olyan pici az egész, hogy az átvilágítós/fémdetektoros dolgok után kb. egy 5-6 métert mész, és már a kijárat következik.) Totál olyan volt, mintha hotelből kilépő filmsztár lennék, mert mindenki ott csápolt hevesen az ajtó előtt mindenféle táblákkal. Rossz volt látni, ahogy kb. 200 ember egymást taposva áll az esőben, hogy megtalálja azt, akire épp vár...
De túl a nehezén megláttam barátnőmet, és már indultunk is haza. Bogotában is úgy van, mint pl. Pekingben, hogy a páros vagy páratlan számú rendszámod alapján, kikötötték, hogy melyik napokon közlekedhetsz autóval a városban, ezért a nagybácsi kocsijával jöttek értem. Hazafelé menet elhaladtunk egy-két érdekes kerület mellett is, és azért realizáltam, hogy hoppá, én Bogotában fogok élni! Helyi idő szerint (időeltolódás Magyarországhoz képest 7 óra mínusz) este negyed 11 körül értünk haza. Telefonáltam egyet, ettem-ittam, és bedőltem az ágyba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése