2012. március 19., hétfő

Sorsszerű találkozások, avagy ahol a szálak összeérnek - Pasto, Nariño

Aranyosan indult az utam, pont előtte pár napig sztrájkoltak a reptéri dolgozók, és sok járatot töröltek is... Főnökkel előző nap délután web-checkinget akartunk csinálni, mire a rendszer az én reggel 8 órási gépem helyett a 11.30-asat adta ki, és nem engedett becsekkolni, mert K.O. volt az egész oldal. Na jó, én vártam, majd csak kiderül, hogy melyikkel mehetek el, sőt reméltem, hogy el tudok indulni, mivel Pastoba sokszor nem engedik leszállni a gépeket, mert a reptér Kolumbia legrizikósabb reptere, mert egy nagyon hegyes-völgyes terepen van, a kifutó- és leszállópálya vége (mivel csak 1 db van) pedig kb. egy szakadékocskába torkollik. Szóval ha pilóta barátunk elkalkulálja magát 1 mp-cel, akkor akár hullává válhatsz. Pont ezért ha az időjárási körülmények nem megfelelőek, törölnek járatokat, és ez az alapból kaotikus-sztrájkos napokban nem villanyozott fel túlságosan... A jegyem már ki volt nyomtatva 8 órás időponttal, a rendszer nem ismerte fel a foglalási kódom, de este kaptam egy telefont, hogy nyugodtan menjek később, mert úgyis csak 11 után megyek (akkor a rendszer be sem engedett, minden lefagyott vagy karbantartás alatt volt). Hezitáltam, mert a családom is azt mondta, hogy menjek hajnalban, így nem érhet meglepetés, és biztos feljutok valamelyik gépre, de mivel a boss kötötte az ebet a karóhoz, és én épp a magyar pajtikkal söröztem, legalább később mehettem haza, és nem kellett korán kelni.

Kicsit azért félve indultam reggel, de kiderült, hogy semmi ok az aggoadlomra, mert a hírekkel ellentétben a reptér totál üres volt, és a légitársaságos csaj sem problémázott (bár mondta, hogy még sosem látott ilyet, és nem érti, miért pakoltak át 11-re, és úgy nézett ki, hogy 2 gépre volt meg a foglalásom). Mivel később mentem, sajnos nem tudtak kijönni elém a fogadóim. Habár ami engem foglalkoztatott, az a brutál leszállási technika, amit a pilóta alkalmazott. Halálra pisiltem magam, azt hittem ott veszek oda, mert tényleg durva volt a látvány kifelé... Óriási hegyek, völgyek, szakadék-szerűségek, meredek ereszkedés, folyamatos korrigálás, kb. 200 m-es leszállópálya atyaéééég! De túléltem! Kerestem egy jófejnek tűnő taxist, aki így is lehúzott egy valag zsozsóval, mert a pasto-i reptér kb. 30 km-re van a várostól, aminek persze szépen elkérik az árát. De legalább szórakoztató utam volt, és olyan tippekkel fűszerezett általános bemutatást kaptam a régióról, hogy nem is bántam, hogy nem volt időm utánaolvasni a turisztikai látnivalóknak, kajáknak, érdekességeknek, mert ez az ember aztán mindent elmesélt. Mire megérkeztem, határozott képem volt arról, hogy mit akarok látni és kipróbálni. És ismét a felejthetetlen pillanat, mikor nyílik a ház ajtaja, és kilép a barátnőm, akinek 3,5 éve az őrangyala voltam Fehérváron! Úristen, már csak ezért megérte volna odamenni... A családja iszonyat kedves, és a másik régi gyerekem családjával egyetemben az a felém irányuló szeretet és köszönet, amit közvetítettek, az mindennél jobb érzés. Ilyenkor gondol vissza az ember arra, hogy jajj, nem is gondolta volna, mikor angyal lett, hogy egyszer ennyi év után viszontlátja a pátyolgatott kis külföldijeit, és hogy a családjaik ennyire hálásak neki, hogy össze-vissza ölelgetik kb., hogy mindig támogattam őket a csereév alatt. Hát ezért mondanom sem kell, hogy nagyon királylány dolgom volt, és lesték minden kívánságom. Mivel eredetileg meló miatt mentem, volt 1-2 elintéznivalóm, de szerencsére az 5 napi ott tartózkodásomból csak 2-n dolgoztam. Munka: egy Educatio szerű egyetemeket promózó expon voltam a cserediák-szervezetünket népszerűsíteni. Szerencsére ez nem volt egy bonyolult feladat, és nem is kellett sokáig maradnom, úgyhogy bőven maradt időm barátnőmmel lenni és megismerni a környéket...

Meló közben megismerkedtem a rendőség és a hadsereg dolgaival, mert a standom pont ezek közé esett, szóval lespanoltam ott a katonákkal, akik állati dizájnt csináltak a reklámjukhoz, és a pult mögé is becipeltek, hogy elmagyarázzák az összes ilyen gépfegyver meg akna meg bomba működését, és sztorizzanak az akcióikról. Még magyar szemszögből sem ismerem, hogy hogy működnek ezek, de hasznos volt, hogy Kolumbiában ismertem meg, ami ugye egy olyan ország, ahol aztán 200%-os készültségre van szükség a folyamatos balhék és a közbiztonság miatt.

Közben barátnőmék városnézést tartottak nekem, barangoltunk itt-ott, és persze évek alatt felgyülemlett élményeket és történéseket osztottunk meg egymással. Azért is volt érdekes ez a találkozás, mert ő régen nagyon diszkós lány volt, de tényleg, ez a mindig smink, magassarkú, haj belőve, és 180 fokos fordulatot vett azóta. Argentínában élt, most végzett az egyetemen, és teljesen laza - mondhatni hippi - lett (beszéltük is, hogy a fogadócsaládja meg sem ismerné jóformán). Ja meg hát azóta én is változtam sokat, most nagyon egymásra találtunk... Főztünk gulyáslevest (ez volt életem 3. alkalma, hogy gulyást főztem - ugye az 1. is Kolumbiában volt, és azóta már-már profi szinten űzöm a gulyásleves főzést), a családnak nagyon bejött, és barátnőmnek és a barátjának is, akik fun fact: szakácsnak tanultak, szóval azért megvolt az elismerés :)! Kipróbáltam a nariño-i pálinkát, amitől minden kolumbiai odavan, hogy milyen ütős és meghalsz tőle, nem szabad sokat inni és etceteráááá. Hülyeség! Sőt én még örültem is neki, hogy végre nem azt a maciszörp erősségű izét iszom... Bár nagy jókedvemben 3 nap után megfertőzött a pasto-i akcentus, amin az emberek szétröhögték magukat... Ja, mert igen, ott olyan más kiejtéssel beszélnek, hogy csak na. Sokszor nem bírtam odafigyelni, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy hogy lehet így beszélni :D??? És nyilván röhögtem... Pont a spanyol emelt érettségim jutott eszembe, ahol a magnós feladatnál az 1. hallgatást követően fogalmam nem volt, miről beszélnek, mert meghaltam az akcentustól :D!

Hétvégén jó is volt, mert a szülők sem dolgoztak, és nekem is letelt a szolgálat, úgyhogy terveztünk egy kis kiruccanást, mert ők aztán mindent meg akartak nekem mutatni. Mivel mindenki bezsongatott, hogy húúú ebben a régióban specialitás a sült tengerimalac, hát gondoltam, ha addig élek is, kipróbálom na. Ekkor derült ki, hogy a nagymamának tengerimalac-tenyészete van, hát muszáj volt meglátogatni. Előtte még elvittek a La Cocha nevű híres lagúnához, ami baromi szép volt, van benne egy kis sziget is. Meg alapból ahogy kocsikáztunk, annyira gyönyörű tájakat láttam, mintha egy tündérmesekönyvet nézegettem volna. Estére megérkeztünk a nagyszülőkhöz, akik már pöppet messzebb laktak (közel az ecuadori határhoz, ami nekem amúgy is kapóra jött) egy tanyán... Olyan sötét lett, alig lehetett valamit látni az úton, főleg hogy ilyenkor a hegyek-völgyek blabla domborzat miatt leszáll a köd. Ilyen sűrű ködöt életemben nem láttam. Az egy dolog, mikor kb. 2-4 métert még látsz előre ködlámpával, de itt tényleg semmit, csak a fehérséget. Na ez az élmény azért karhosszal überelte a repülőm leszállási manőverezését, mert már tényleg azt hittem, hogy innen nem jutok ki élve. És hozzátenném, hogy Kolumbiában - főleg a hegyes vidékeken - nem egyenes ám az út, sőt még autópálya sincs ugye, hanem szerpentines, kis kanyargós, úgy hogy mellette szakadék van. Egy szenzáció volt, tényleg. Ezt még megspékelte, hogy már nagyon a middle of nowhere-nél voltunk, mert utána egy kis erdei úton döcögtünk, akkor meg horrorfilmképek ugrottak be.

Ja az események azért is fokozták számomra feszültséget, mert pont 1 héttel az utam előtt az AFS-ben hangsúlyozta a körzetelnökünk, hogy a külföldieket semmiképp ne engedjék Cauca és Nariño tartományokba (ez utóbbiban voltam), mert most nagyon veszélyes lett. Itt van most állítólag a legtöbb gerillaakció, ezek azok a régiók, ahol a legtöbb drogkészítés és biznisz folyik Kolumbián belül, szóval nem tanácsos. Főleg hogy az utam előtt volt valami nagy botrány meg elrablások meg mindenféle (nem tudom, mert nem mertem azóta sem utánakeresni, és barátnőm kérdésére, hogy "Te nem hallottad, mi volt itt?", egy bepánikolt "Nem"-et mondtam, jobbnak látta nem elmesélni.)... Az utcán sétálva is próbáltam a gerillák által elkövetett emberrablásos sztorikat kiverni a fejemből (amik ugye főleg külföldiekre irányulnak). Most már szerintem értitek, miért nem akartam az elhagyatott erdőben meg ködben kocsikázni. De no para, rendben megérkeztünk, és engem már várt a ropogósra sült tengeridisznócska... Szemeztem vele vagy 5 percig, mert szegényem ott volt kiterülve a tányéromon a pici lábacskáival, de aztán győzött a kíváncsiság... Najó inkább a "basszus, ha most nem próbálod ki, ki tudja, mikor lesz lehetőséged rá" pillanat heve! Yucával (krumpliszerűség), pattogatott kukoricával és egy pikáns szósszal tálalták, és meg kell mondjam, nem rossz. Egyáltalán nem rossz! Csak amiatt voltak fenntartásaim, hogy bennem motoszkált a tudat, hogy a cuki kis házi állatkát eszem, de amúgy a húsa helyenként a disznóhúsra, helyenként pedig a csirkecombra emlékeztetett... Ami miatt mégsem, hogy volt egy kicsit erős aromája, de semmi különös. Utána megkóstoltattak velem valami fermentálási szakaszban lévő gyümölcsmust izét, ami baromira ízlett, csak egész este nem mertem sokat enni-inni a dolgokból, nehogy megártson a kis gringó gyomromnak (tényleg annyi minden újat tömtek belém), mert nem akartam kockáztatni, hogy végigrókázom Ecuadort másnap. Éjjel apuka rémtörténetei a faluról, mert ez ott bevett hagyomány, mivel sok éve volt egy földrengés, ami által az egész völgy betemetődött az egész lakossággal, és most ennek a tetejére épült a mostani településke, és állítólag ilyen-olyan lelkek visszajárnak...

Reggel aztán korán kelés, mert időben el kellett indulni megnézni Kolumbia talán leghíresebb katedrálisát, és ugye akkor átlépni a határt, és folytatni utamat. Előtte reggeli parasztsajttal, ami még mindig nyámi a kedvencem, és kaptunk útravaló kemencében sült banánt sajttal, ami szintén isteni csemege! Végre napfényben körbevezetés a tanyán, játszás a kutyákkal, csacsogás a nagyszülőkkel, és bekukkantottam a tengerimalac-neveldébe, ahol nem mertem rájuk nézni, mert lelkiismeret-furdalásom volt, hogy kegyetlen barbár módjára meglakmároztam a társukat. Na ha evés előtt látom őket, tuti nem eszek... Egyszer azt mondtam, hogy ha Kínába megyek, biztos kipróbálom a kutyahúst, de mivel a kis malacka megevése is nagy erőfeszítésembe került, hát nem tudom :S... Búcsúzkodás, indulunk. Emlékszem, Kolumbia előtt már láttam képet a Santuario de Las Lajas-ról, és mondtam, hogy hű ide tuti elmegyek. Csak akkor még nem tudtam, hogy ennyire rohadt messze van. De mivel megadatott, örömködtem egy sort. Tényleg olyan cuki volt a család, hogy ennyire messze elvittek! (Tényleg annyira nem voltam betájolva utazás előtt, hogy hoppá Pasto azért nem a határ mellett van, hanem egy jó 120 km-re...) A katedrális tényleg elképesztő, bár én nem vagyok vallásos, ezt tudjátok. De akkor is, alapból imádom a neogótikus stílust, és maga az elhelyezkedése is, hogy félig bele van építve a hegybe, és alatta a völgyben megy a folyó meg minden ááááá. A története is eléggé mesébe illő: volt egy pasi, aki megkérte Szűz Máriát, hogy segítsen neki, mert jajj nagyon kellett neki a segítség. Megígérte, hogy ha megkapja tőle a segítséget, akkor a saját két kezével épít neki egy csodálatos templomot, amit majd neki szentel. Na a pasi megkapta, amit kért, úgyhogy rajta volt a sor. Kb. 40 évig építkezett a felesége segítségével, majd még utána is több szakaszos építés várt a templomra. De hihetetlen, hogy valaki hogy képes ilyen gyönyörűt alkotni, azért a speciális helyzete miatt is jónak kell lenni fizikából! Egy évszázadig még alakítgatták, és ma már a világon is egyedinek számít, zarándokok tömkelege keresi fel, mert különleges hatalmat tulajdonítanak neki. Sokan, mikor imáik meghallgatásra kerülnek, és jó dolog történik velük, elzarándokolnak ide, és a katedrális körüli sziklafalba tetetnek egy "köszönőtáblát", hogy örökre megmaradjon az emlék. Mára már az egész tele van virágokkal, képekkel, szép gondolatokkal, aláírásokkal... És ahogy ott megy a folyó a völgyben, meg minden olyan zöld, és van vízesés is... Állati jó volt ez a kirándulás!

Közeledett pasto-i tartózkodásom vége is... Nemcsak a pasto-i, mert aznapig volt tartózkodási engedélyem Kolumbiában, ami így is a pár soros kis bevándorlásos főnök általi különleges meghosszabbítása volt, szóval mennem kellett. Kiderült, hogy a családnak is volt elintéznivalója a határnál, ha már ott voltunk, mert ecuadori nyaralásuk után nem pecsételtették le az útlevelüket kifelé menet, úgyhogy most el kellett intézni ezt is... (Igen, itt azért nem olyan szabad a mozgás, mint az EU-n belül, befelé-, sőt kifelé menet is a migrációs iroda az első utad...) Megkaptam a kolumbiai kilépős pecsétet, majd egy kedves ecuadori fiútól az ecuadori belépős pecsétet és vele együtt 90 napos lehetőséget, hogy Ecuadorban tartózkodjak :)... És itt jöttem rá, hogy milyen balf.sz az útlevelünk (vagy most hirtelen nem emlékszem, hogy mindegyik ilyen-e), mert szegény srác órákig nézve sem látta, hogy ezt meg honnan szalajtották, ezért készségesen segítettem neki, és bediktáltam minden szükséges adatot... Utána megvizsgáltam tüzetesebben is, és látom, hogy a más nyelvű dolgok iszonyat pici betűkkel vannak írva, az angol és más sűrűbben beszélt nyelvek a legvégére vannak sorolva (persze előtte külön szerbül, horvátul, albánul, bolgárul, szlovákul, szlovénul, ... blabla, szerintem még zulu nyelven is le van fordítva), és hogy az adatok struktúrája és a dátumozás is full logikátlan... Na gratulálok!

Mindennapjaim bolondozásai

Annyira imádom az itteni létet, hogy azt még mindig nem lehet szavakba önteni... Az epic élmény, mikor nincs egy unalmas pillanatod, és ha kicsit nyugi van, akkor úgy érzed, hogy menned kell, mert benned van a boogie, felemelő érzés :)! Főleg az, amikor a régi "gyereked", akinek 4 éve az őrangyala voltál, teljesen ártatlanul bevezetted a fehérvári/magyar éjszakába, most hálaképp (revansképp?) ugyanezt teszi veled a bogotai éjszakában... Merthogy a drágaságos második őrangyalom (ha még nem írtam volna, kedves barátném felavanzsált angyalka lett) biztos, hogy nem gazdagítja unalmas perceim halmazát, hanem visz, és jót bulizunk :)! Így esett meg az az átbulizott éjszaka, mikor egy laza beülős estének induló eseményből a "Zona Rosa" egyik bárjának 2. emeletén roptuk, és mellé ingyen (!!!) kaptuk az üveg aguardientéket, amiből az est végén 1-et sikerült elrabolnom a helyről... Na hát a lányok tudnak élni!

Időközben kaptam egy fülest, hogy hoppá érkezik még egy jövevény Magyarországról, úgyhogy perui haverommal be is izzítottunk neki egy estét, hogy okosítsuk a kis buksiját mindenféle jóval... Végre érezhettem, milyen, mikor te tudod átadni a tapasztalataidat az újonnan érkezettnek, mert eddig ugye én voltam az "új" magyar... És mivel én már jól hozzászoktam az itteni léthez, gyakorlatban is megmutattam, hogy nem is olyan vészes a szitu itt, akármit is próbál beállítani a média. Főleg, hogy egy estén belül 2-szer kellett taxiba ülnöm. Na ezt elmagyarázom! Naivka, gringóképű külföldieket a taxisok sem kímélnek (mert ugye sok olyan tényező van, ami miatt sok helyen ugye nem éri meg külföldinek lenni). Egy kis akcentus, fehér bőr, kék szemek, világos haj --> megszívtad haver! Ergo meg kell tanulni kezelni ezeket a helyzeteket, bár nyilván idővel az asszimiláció folyamatával és a nyelv elsajátításával minden könnyebbé válik. Különösen nekem ezek nem okoztak túl sok problémát, de azért az elején nehéz csak így kolumbiainak kiadni magad, bár azt hiszem, én már elértem nagyjából egy lvl. 99-et :D! Így történt, hogy a szituációhoz mérten egy éjjel a legkedvezőbben utaztam taxival. Szombat (szórakozós, bulizós) éjjel 700-700 forintnyit fizettem egy jóóó nagy szakaszon utazva, ez örömmel töltött el, a kolumbiaiak meg hülyét kaptak, hogy ez lehetetlen, és biztos kiraboltam a taxist . Tényleg, mivel valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha egy külföldi annyira beilleszkedik, hogy latinos virtust vesz fel magára, jobban tudja kezelni az ilyen helyzeteket, mint egy kolumbiai... Hahha: lawyered! Ezen a estén kipróbáltam a Pisco-t, ami a perui nemzeti ital, és sokkal jobban ízlett, mint a nyomi itteni pálinkának nevezett lónyál, főleg, hogy teljesen olyan íze (és majdnemhogy ereje) volt, mint egy törkölypálinkának. Aztán pedig belevetettük magunkat a sztorizgatásba, hülyülésbe, és a végére még egy kis salsa és merengue táncikálásra is sor került :)!

Fogadóapukám szülinapjára épphogy sikerült beesnem, mert pont akkor volt lebeszélt találkám azzal a kolumbiai lánnyal, aki Magyarországra készült cserediáknak, és hát azt nem hagyhattam ki. Eső zuhog, Kitti rohan, de sikerült :)! (Igen, ezektől a monszunoktól kb. agyf.szt kapok!!!) De így az én kis országinfommal, történeteimmel és kis nyelvismerettel nyugodtan engedtem el a kis drágát, hogy élvezze a csereévét nálunk. Aztán ünneplés a családdal, 2 héten belül már a 2. torta, és nagy boldogság, mikor kinyitotta az ajándékom!!!

Volt évértékelő és évtervező gyűlés az AFS körzettel, ahol olyan édesen adták tudtomra, hogy szeretnek, és de jó, hogy itt vagyok :)! Pár nappal később kiderült, hogy beraktak egy kiutazásra felkészítő foglalkozás programkoordinátorai közé, hát én totál repestem az örömtől! Utána, mivel ünnepelhetnékünk volt, átcuccoltunk (volna!!!!) az egyik srácék lakásába kedélyes hangulatot teremteni, de útközben kifordult a kocsi egyik kereke (ja egy ősrégi Ladáról beszélünk, amibe vagy 7-en préseltük bele magunkat), úgyhogy a kármentő érkezéséig csúszott a program, de a későbbi hangulat nem maradt el!!!

Mivel mindig más típusú emberekhez és találkozókhoz van kedvem, épp homoszexuáliskodni volt kedvem (na nem abban az értelemben, ahogy ti gondoljátok), szóval tartottunk egy vicceskedő zenélős estét a bú barátaimmal, amihez kapóra jött, hogy a családom elutazott, ezért házon kívül töltöttem az egész éjszakát a belvárosban és szétwii-ztem az agyam azzal a játékkal, amivel Németország óta nem játszottam!

Egyre inkább közeledett a kiutazásom dátuma, de egy nappal előtte még pont sikerült összehozni egy "magyar estet" az újonnan érkezett lánnyal, és a már régóta itt élő sráccal, akit így végre volt szerencsém személyesen is megismerni. A dolog fénypontocskája mégis az volt, hogy egy olyan helyre ültünk be, ami a budapesti romkocsmák világát idézi, amiről azt hittem, hogy itt nem létezik (mert alapból nem olyan körökben mozgok)! Kicsit elfogott a Szimpla-érzés és a nosztalgia, de legalább már tudom, hová kell menni ilyen esetben :P...

Ééééés a sok szervezés és készülődés után: utazáááááás!!!

2012. február 9., csütörtök

A nagy projektek korszaka, mert nyilván nem tudok a seggemen megmaradni...

Csipegetek nektek random infokat, aztán jönnek a nagy tervek. Mivel most nagy munkálkodásban meg szervezkedésben vagyok, kicsit visszavettem a tempóból, hogy jusson időm mindent időben elrendezni és megtervezni. Ja meg tartottam egy féléves ön- és évértékelőt, amolyan középidős orientációt magamnak - mint jóféle cserediák és tapasztalt önkéntes -, hogy tudjam, hányadán is állok a dolgokkal. Főképp, hogy na belém költözött kicsit a pánik, hogy "úristen, mindjárt megyek haza, és még mennyi minden hiányzik"... De most már béke és relax van :)!

Szóval random infok: egyik barátom mesélte, hogy az egyetemén volt egy magyar srác, aki asszisztensként dolgozott az egyik nyelvészeti, meg talán az angol órájukon (a suli tőlünk 1 percre van gyalog!!!). Rákerestem facebook-on, és kiderült, hogy egy gimibe jártunk, és én még emlékszem is rá félig-meddig... Mekkora egybeesés már!!! Majd dobok neki egy e-mailt... Jópárszor betévedtünk az általunk igen közkedvelt bárba, ahol immár két AFS-önkéntes társtulaj, és mivel 1 hét különbséggel van a szülinapjuk, képzelhetitek, na meg hát a sok program, amit szerveznünk kell a körzetben, valahol össze kell gyűlni, és megvitatni a fontos dolgokat ;)! Közben megtartottuk a frissen visszatérteknek a hazatérő orientációt, ami - mint mindig - bővelkedett érdekességekben és mind vicces úgy szomorú sztorikban is. Összességében sikeresen zártuk a programot. Moziban is voltam, ajánlom mindenkinek a "The Help" című filmet, én szerencsésen majdhogynem végigbőgtem az egészet. Tanulságos, főleg AFS-es és nemzetközi szemmel. Meg ha tehetitek - vagy tudtok spanyolul - a "La Cara Oculta" című filmet, ami nem tudom, hogy létezik-e más nyelven, vagy hogy külföldön mennyire ismerik. Aztán anyukámnak volt szülinapja, szóval még a nagy rokondömping előtti nap megleptem egy jó kis gulyáslevessel, ha már úgy is tökélyre fejlesztettem így a 2. alkalomra ;)... Tökre örült neki, meg az ajándékként átnyújtott magyar kézzel festett fababának is, ami azóta itt díszeleg a nappaliban. (Annyira állat, már 3 ajándékomat kirakták: először az Amazonastól hozott indián maszkot és fűzött lógós izé díszt, aztán a bekeretezett házi áldást, és most a babát! Háááhhh, leköröztem az előző cserediákjukat :P...) Másnap persze rokonáradat, kis ihaj-csuhaj :D... Utána a drágaság nagypapának volt szülinapja, ahová nem tudtam elmenni, mert lebetegedtem, pedig biztos jó volt :(! Hétvége gondolkodós, zenélős, pihengetős, szervezős elegy lett... Akkor jöjjenek is a nagy prodzsektek :D...

Először is a főnöknek ilyen-olyan konferenciái meg találkozói vannak külföldön vagy városon kívül, szóval hű nehéz összeegyeztetni mindent az én dolgaimmal... Meg kell szerveznem egy orientációs hétvégét az itt lévő cserediákoknak, amihez bár elvileg kaptam partnert, tudom, hogy ő magasról tenni fog az egészre, meg amúgy is én tök májer vagyok, megy az egyedül is! De ááá mennyi mindent ki kell találni hozzá...

Aztán jött az, hogy lejár a 180 napom, és el kell hagynom az országot egy időre, csak úgy jöhetek vissza, hogy újrakezdjék a napszámlálást... Hűha, brainstorming! Hogyha már el kell menni, mindnyájan úgy gondoltuk, hogy akkor ne csak kilépjek meg belépjek, mert annak nincs értelme, mivel Bogotá - mint Madrid - nagyjából középen van, és pöppet óriási ország (haha főnökkel poénból kiszámoltuk, 22-szer fér el Magyarország Kolumbia területén :D), az összes határ rohadt messze van, így is, úgy is repülni kéne, akkor használjam már ki és utazzak. Nyilván első gondolatom: Machu Picchu! De nem, legalábbis most nem... Kiderült, hogy azokban a napokban, mikor lejár a tartózkodásim, van egy ilyen expo-találkozó izé Pasto-ban, ami tök közel van az ecuadori határhoz, és simán át tudnék menni. De hoppá, láttuk, hogy pont aznap kezdődik, mikor nekem már kint kéne lennem. Mit is csináljunk? Gondoltuk, kérünk egy kis szívességet a DAS-tól, adjanak már légyszi légyszi 1-2 napot. Mondanom sem kell, a gonosz információs néni ablakához kerültem megint, aki a főnökhöz irányított, hogy kérjem meg, és ő eldönti, hogy ad-e. Nagy nehezen végre megérkezett a főnök valami konferenciáról (azt hittem beleőszülök), és tökre rendes volt, mondta, hogy majd néhány nappal előtte menjek a DAS-ba, és mindennemű gond nélkül adnak 5 napot (ez a max., és még fizetni sem kell)... Nagy spanci lett a DAS-főnök! Szóval örömködés van :)... Felvettem a kapcsolatot az egyetlen pasto-i kontaktommal, Sofival, akinek én voltam az angyala még anno Fehérváron (jó tudom, sok kölköm volt már :P). Hát tudtam, hogy Argentínában tanul, gondoltam hátha segít majd a családja vagy valaki. Kiderült, hogy még épp itt van, mert állati hosszú a vakációjuk, szóval rögtön mondta is, hogy náluk fogok lakni, és kész! Háhhh menő!

Utána Ecuador már keményebb diónak tűnt... De nem :P! Megkerestem a szintén egyetlen Quitoban élő ismerősöm, akivel még a csereévem alatt ismerkedtem meg, mert egy évben voltunk cserediákok Németországban. Ő is állati kedvesen felajánlotta, hogy segít, és pár perccel utána már örömködve mondta, hogy náluk maradhatok abban a pár napban. Aztán pont tegnap jött meg Guayaquil-ből is a kontakt, hogy mehetek, mert ott meg az egyik ecuadori ismerősünk - aki Magyarországon él - unokaöccse befogad (kiderült, hogy ő is élt hazánkban), és pont most, mikor én megyek, egy magyar haverja kint lesz nála látogatóban, szóval majd együtt utazgatunk meg bóklászunk a környéken :)... (És ez a rész több szempontból is egyedi és különleges lesz, de még nem árulok el mindent, egyenlőre jussak el odáig...) Hát na, ergo úgy néz ki, hogy megfogtam az Isten lábát, és tegnap már le is lettek foglalva a repjegyeim (és egy részét a cég fizeti, merthogy részt veszek azon a találkozó micsodán :D)!!!

A másik nagy attrakció a húsvéti szünetes álomnyaralásunk megtervezése :)! Hát mivel elsőre hadakozott a kis Kááárib-tenger, muszáj volt beizzítani a dolgokat, és már nem menekülhet!!! Véletlenül beszéltük a német barátnőimmel, hogy hát a húsvéti hosszú szünetet ki kéne használni valami jó kis kiruccanásra, hát meglett, megyünk a tengerpartra! Ez most még elég bébi stádiumban van, de szerencsére a kezdetleges nehézségek után (komolyan kezdem azt gondolni, hogy a tengerpart gyűlöl, és nem akarja, hogy oda menjek...) végre kedden lefoglaltuk a repjegyünket oda is :)!!!! Már semmi sem állhat az utamba :P! Épp a szállásokat és programokat keressük-kutatjuk, de már szépen minden be van lőve, úgyhogy jéééjjjj :D!

Az utolsó egyenlőre örömködősnek tűnő hírem pedig óriási lehet. Mivel még nem biztos, nem akarok nagyon belemenni a csalódás elkerülése végett sem (nem miattatok, magam miatt :P), de itt még nem nagyon mondhatom el az embereknek, és nem bírom ki, muszáj leírnom! A lényeg: ugye emlékeztek még a Kikére az Amazonastól? Szóval ismét a jóban levésünkre hivatkozva ugrándozok. Pont egy számlaügyet intéztünk még az ottlétünkről a könyveléshez, mikor megkérdezte, hogy tényleg komolyan érdekel-e, hogy visszamenjek hosszabb időre részt venni a farm meg a túrák ügyeiben (nem tudom, ezt említettem-e korábban, hogy rákérdeztem a vége felé, milyen úton-módon tudnék visszamenni). Hát persze! Csak mert épp rám gondolt, és felajánlotta, hogy menjek vissza neki dolgozni :)!!!! Úristen, még mindig kiugrom a bőrömből, ha erre gondolok, főleg, hogy pont azutáni nap kért meg, miután befejeztem az Amazonas-bejegyzéseket, és időközben 1-2 könnycseppet is elmorzsoltam, mert basszus tényleg annyira hiányzik néha, hogy megőrülök! Arra jutottunk, hogy mivel mindketten most baromi elfoglaltak vagyunk mindenféle dologgal, hónap végén vagy 1 hónap múlva elküld nekem egy részletes tájékoztatót és összefoglalót, hogy mibe is fog bele, hogyan képzeli el a projektet, ad nekem időt gondolkodni, és utána visszatérünk a tárgyra... Bár még nem tudom, mit hoz a jövő és hogy fogok dönteni, de személyes megtiszteltetésnek vettem a szavait :)...

Hát ja, most ennyi... Jesszus, jócskán naplószerűvé váltunk, de remélem nem zavar senkit :)! Sok dolog fordul meg nap mint nap a fejemben, ez az érzelmi részes dolog nagyon felerősödött... És gondolom sokan kitalálták már: nem, nem akarok hazamenni. Muszáj lesz, de valahogy nem... Ezt senki ne vegye sértésnek, baromira tudtok hiányozni, de baromira megtaláltam életem azt a hiányzó darabkáját, amire oly régóta vágytam (akik már évek óta hallgatták a Latin-Amerika dumám, tudják, miről csacsogok)... És valahogy végre ott vagyok, ahová a szívem húz, és ahová tartozom! Inkább nem is gondolkozom, kiélvezek minden egyes pillanatocskát, keseregni meg akkor fogok, ha már vén leszek ;)...

2012. február 5., vasárnap

Mert Kolumbia milyen totáltutitökjó...

Hello-bello! Azt hiszem, valaki nagyon büszke, hogy néhány nap alatt behozta a lemaradását, és végre aktuális infokat oszthat meg veletek :)...

Haha nagyon élvezem, hogy egyre többen néznek úgy rám, hogy nem tudják eldönteni, hová valósi vagyok. Az elején mindenkitől az 1. kérdés: "Te honnan jöttél? Nem vagy idevalósi." Később mikor ismerkedtem emberekkel: "Hmm te ugye nem idevalósi/kolumbiai vagy?" Utána: mr. taxis bácsi "Maga Peruból jött?" (na ezt foggalmam sincs, hogyan, lehet, hogy ennyire ronda lennék, hogy peruinak néznek :D? - Bocsi a peruiaktól, de hát na :P...) Bár büszke voltam magamra, hogy most már legalább valami latinnak néznek, sőt egyszer mondták, hogy kicsit mexikói beütéssel beszélek (na nem véletlen, egy mexikói lány fogadótesója voltam :D)... Most: beszélek, beszélek "Te bogotai vagy?" - na megvannak a fázisok, haladok. Amúgy nem csak a külsőm alapján megy a dolog (itt is vannak fehérebbek meg minden), és nem is feltétlen az akcentusom miatt (egyébként vicces, hogy nem tudnak hová tenni, de legalább már nem vagyok gringa!!!), hanem valahogy tökre jól asszimilálódtam :D...

Az elmúlt 2 hétben, megint pörögtem, mint egy búgócsiga... Megszerveztük mi, magyarok (akik AFS-szel Magyarországon voltak), amit már réges régen meg akartunk tenni. Az angyaloméknak van egy telkük Bogotán kívül, és meghívott, hogy csapjunk "magyar estet" így közösen. Megszavaztuk, hogy gulyáslevest fogunk főzni (még mindig nyö, hogy ki kell írnom a teljes nevét, mert itt a goulash-t úgy ismerik, ami kb. a német verzió, az a pörköltféle)... Megvettük az alapanyagokat, majd végre mindenki befutott (ja egyben a costa rica-i barátnőnk búcsúbulija is volt), felszálltunk a buszra, ami kivitt minket La Calera-ba. Amúgy mindenki késésben, mint mindig, de szerencsére a busz a házunktól 2 percnyire indul, és az is a végállomása, ami másnap azért szerencsésnek bizonyult... Végül 8-an lettünk, és állítólag este 6-kor ment az utolsó busz a haveromék telke felé, ránézünk az órára, este 6... na basszus! Majd gyalogolunk, hisz úgyis azt mondta, hogy 20-60 perc és ott vagyunk... Csak azt felejtette el mondani, hogy busszal ennyi idő! Szerencsére 1 óra múlva is ment busz, de mire odaértünk, azt hittük megőszülünk. A telek tök jól néz ki, pici, de takaros házikóval. Befogtam szépen mindenkit a konyhába segíteni, és diktátor módon adtam az utasításokat, ki mit pucoljon és szeleteljen. Nehogy azt higgyék, hogy majd én elkészítem az egészet, mert magyar vagyok :D! Ők is éltek ott, biztos látták, hogyan készül :P... Időközben előkerültek a vidító itókák is (anyááám ezeknek borkészletük van meg kb. 10 doboz minőségi whiskey-jük, pedig a ház 1 darab szobából áll, szóval el lehet képzelni a mennyiséget, főleg mikor elővett egy 2 literes aguardientét) meg a zenecucc... Mindenki azzal riogatott, hogy ott a hegyen hideg van (ja igen az is hegyen van), de valahogy annyira nem fagytam szét. Amit itt Kolumbiában észrevettem, hogy kb. azóta, hogy Magyarországon tél van, itt meg ugye változatlan az időjárás, elkezdtem kevesebb ruhában járni (na most ne azt képzeljétek, hogy megyek az utcán és közben dobálom le a ruháimat :P), elflangálok egy pulcsiban meg sima cipőben, miközben este valakik szövetkabátban meg kesztyűben és csizmában mászkálnak. Szerintem ez azért van, mert az itteni klímát már megszoktam (nincs is különösebben mit megszokni rajta), és mivel a szervezetem tudja, és fel van készülve rá, hogy otthon fagyoskodni kell, de mivel itt nem jön a hideg (még jóóó), melege van :D! Ergo hadd szenvedjenek itt a népek, én tök jól elvagyok... Közben már elkezdődött a bulika, a gulyás meg fődögélt rendesen. Este 11-re/éjfélre talán kész is lett. Akkora bödönben főztük, hogy az egy hadseregnek is elég lett volna, bár a fiúk aggódtak, hogy túl kevés lesz... 2 srác közülük már nagyon rég volt Magyarországon (5 év 10 éve jöttek haza, és azóta nem ettek), úgyhogy ők meg voltak veszve érte! Szépen kiosztottuk az adagokat, és kb. mindenki 3-szor szedett belőle, én meg úgy szeretem nézni a gasztrorgazmikus fejüket, és mikor dicsérnek, hogy basszus olyan illat van, mintha Magyarországon lennénk, ohh felbecsülhetetlen!!! És ez volt az első alkalom, hogy gulyást főztem, és fantasztikusan sikerült :)! Már el is kélt, hogy megtöltsük a bendőnket annyi pálesz és rum után. Vacsora után viszont muszáj volt relaxálnunk kicsit, mert már nagyon elszoktunk a nehéz magyar kajáktól... Később viszont kezdetét vette az igazi ütős buláj, hát rendesen szétrúgtuk a házat, viszont ezért volt jó, hogy a semmi közepén voltunk, mert senki az égegyadta világon nem zavart minket! Nagyjából 2 órát aludhattunk, mivel meg akartuk várni a napfelkeltét, ami ott állítólag szép... Hát látni nem láttunk semmit, mert borult volt az ég! Reggel viszont iparkodnunk kellett az egyik haverommal, mert mi ketten voltunk azok a szerencsétlenek, akiknek dolgozni kellett menni, a többieknek még vakáció volt... Kimentünk az út szélére, hogy na majd' csak jön a busz, de fogalmunk nem volt róla, hogy mikor (először a haverom azt sem tudta, hogy hol a telkük pontosan)... Kiderült, hogy kb. 5 perccel előttünk ment el, és 2 óra múlva jön. Már kb. 11 óra volt, és hát basszus mikor fogunk a városba érni... Állt ott egy kocsi, és épp az egyik szomszéd gondnokával beszélgettünk, erre mondom a haveromnak, hogy kérjen meg valakit, hogy dobjon el minket a faluba (sétálni nem tudtunk volna, mert a hangcucc nehéz, és mert busszal is kb. 45 perc, akkor gyalog???). De ő mondta, hogy milyen ciki már, és más autók meg nem jöttek vagy csak a másik irányba, hogy stoppoljunk. Pont jött a telek tulaja, mikor már azt mondtam, hogy nem érdekel, cserediák vagyok, majd én megkérdezem, de valahogy tényleg olyan ciki lett volna, szóval csak szugeráltam a bácsit. Szomorú, gyötrelmes, szenvedős fejet vágva kiskutyapózba vágtuk magunkat, és a pasi magától jött oda hozzánk, hogy "mi kéne, ha vóna?", és felajánlotta, hogy elvisz minket :)! Ááááá mekkora szerencsénk volt, úristen! Ezért írtam az elején, hogy nagy hasznomra válik, hogy a busz a mi utcánkból megy, mert leszálltam,elkészültem otthon, és rohantam melóba!!! Jó kis szerdai napot zártunk...

A héten volt AFS tali is, mert készültünk az épp visszatért diákok reorientációs foglalkozására, és persze jó apropó volt, hogy mi majd brainstormingolunk, és utána buli, mert az egyik önkéntesnek, aki társtulaj a bárban, ahová járunk, szülinapja volt. Jó sokan összegyűltünk, és állati jó volt, mivel már a szünet miatt régóta nem láttam sok barátom. Elugrottunk egy német étterembe is, ahol jó sok virslit meg krumplisalátát berendeltünk, hogy bírjuk az esti strapát. Elkoktélozgattunk és elhülyültünk, mikor a hátam mögül egy magyar hang "Szia"-t köszönt... Megérkezett a semmiből kis magyar bajtársam, Enikő, és teljesen random futottunk össze a péntek esti éjszakában. Jól jön, hogy itt van, mert azért jó érzés kibeszélni kicsit a kulturális dolgokat, és egyébként meg jófej :)...

Egyik jóbarátomnak is szülinapja volt, úgyhogy rendeztünk neki egy meglepi házizsúrt délutánra. Mivel hamar kiderült, hogy dekorálókelléket alig hagytak, újságpapírból kreatívkodtam újonnan megismert barátnőkkel. Nem készültünk bulira, mert a meghívóban ki is emelték, hogy majd aki akar, elmegy este bulizni. Wii "Just dance"-et játszottunk (ezért imádok odamenni), szórakoztunk, erre a fülembe súgja a barátom, hogy elmegyünk-e "olyan" bárba. Hát király, nincs egy vasam se, és az "olyan" bárok drágák. Aki még mindig nem tudja, miről beszélek, búzabárról van szó, mivel a barátaim is búk. Hmm megegyeztünk, hogy kölcsönadnak mindenkinek, akinek már nincs pénze, és megyünk. Egyik haverjuknak volt kocsija, ahová 7-en préseltük be magunkat, pedig jóindulattal fér el max. 5 ember. Húúúú a kerületben, ahol lakom, annyi melegbár van, hogy az csak na (melegek közt már beceneve is van), pedig néztem is, hogy az autópálya közelsége meg úgy a környék miatt kéne, hogy veszélyes legyen, de valahogy a búk totál befoglalták ezt a részt, és lazán sétálgatnak. Azért szögezzük le, én úgy érzem, ott bármikor bárkivel bármilyen csúnya dolog történhet. A társaság fele bement, mi meg elkísértük az egyik csajt a személyiéért, mert anélkül nem engednek be. Elmentünk nagyon északra, és amíg a többiek elmentek, ketten maradtunk a kocsiban, a sráccal, akié a kocsi. Szóba került, hogy mindig is vezetni akartam, mert megőrülök az autókért, de apu nem engedte, aztán elmentem Németországba, aztán érettségi, aztán egyetem, most meg Kolumbia, és sosem jött össze a jogsiszerzés, de mindig is idegesített, hogy hülye p*csák 17 évesen már menőznek a jogsijukkal, mert apuci kicsengette nekik, pedig vezetni azt nem tudnak. Srác mondta, hogy na ő majd megtanít. Mondom jó, majd egy szép napon... Ohhh neeem! Kiszállt, és mondta, hogy cseréljünk helyet. Hát kicsit ellenkeztem, de megtettem, remegtem, és hát na fostam, mint állat. De aztán vezettünk, úristen! És haha nem hitte el, hogy ez volt életemben az első, pedig de! Ment rendesen, és rájöttem, hogy szenvedéllyel vezetek, és hogy ha egyszer rendesen űzöm majd, baromi jó leszek :)! Meg is dicsért, és kb. az egekig magasztalt, hogy ő ilyet még nem látott, hogy valaki 1 perc alatt vágott mindent! Najó, nem hiába az a sok kérdés és apukám megfigyelése kiskorom óta, a véremben váááán :D... Hát tényleg, aznap nem gondoltam volna, mikor felkeltem, hogy autót fogok vezetni! Mikor visszamentünk a búbárhoz, akkora sor állt, hogy az hihetetlen! Még hogy itt nincs annyi bú, mint nálunk... Lóf*szt! Hű halljátok, itt nagyon néznek meg ellenőriznek (alapjáraton is), de itt hát hogy a bugyidba nem nyúlnak csak bele. Engem alig engedtek át, vagyis furán végigmértek, de hát külföldi vagyok, bárhova bejutok :D! A barátaim azonban nem jártak ilyen jól. A csajt, akinek a személyiéért mentünk, nem nagyon akaróztak beengedni, és a másik haveromat sem... Próbálkoztunk a másik bejáraton, ami csak férfiaknak van, azon sem :(... Úgyhogy kicsit csalódottan (főleg éééén!!!! Múltkor is ki kellett hagynom egy búbározást családi progi miatt), elmentünk kószálni a városban, és végül beültünk a Bogotá Beer Company-be, ahol bár drága a sör, jól éreztük magunkat... Indulás előtt pedig szólt az egyik barátom, hogy hey ő látott egy magyar posztert. Kicsit sem néztem ám hülyének (mert am átlagban német poszterek voltak), megkérdeztem, honnan veszi, hogy magyarul van? Hát mert rá van írva, hogy Budapest! Ooohhhh!!! És igaz, egy kőbányai sörfőzde plakátja díszelgett a BBC-ben a 85. utcában :)...

Lássuk, mit hoz az új esztendő!

Még mielőtt elkezdődött volna, gyorsan visszaröppentem Bogotába, és a szilvesztert a telken töltöttük a tesóimmal, unokatesóval és a haverjaikkal. Hangulatos kis buli kerekedett az estéből, és inkább volt beszélgetős-iszogatós, mint nagy ereszd-el-a-hajamat... Főzőcskéztünk, sütögettünk, király volt! Németül nem szabadott beszélni még kibeszélés céljából sem, mert kiderült, hogy a társaság nagy része a német kéttannyelvűbe járt, szóval jó volt előre tudni :D... Csináltunk "canelazo"-t (itteni verzió a forralt borra :D???), ami kolumbiai pálinka, panela (barnacukor?) és fahéjjal felforralt víz keveréke... nyammi!!! Degeszre ettük-ittuk magunkat, és ismét megszerettem egy gusztustalan dolgot (úgy tűnik, itt Kolumbiában sok dolog előtt hódolok be): a "morcilla"-t, amiért mindenki úgy odavan, ami nem más, mint a véres hurka... Tök finom, de mondjuk igaz, hogy itt máshogy készítik... Az újévi szokások is előkerültek: a Spanyolországban hagyomány 12 szőlőszem megevése (ami hát úgy félig-meddig sikerült, mivel összesen volt kb. 12 szőlőszemünk 10 embernek... én speciel 1-et ettem :D). Aztán mondták, hogy ha sokat akarsz utazni, meg kell kerülnöd a házat/háztömböt egy hátizsákkal/bőrönddel. És van egy olyan, hogy írd fel egy papírra az összes olyan rossz dolgot, amit el akarsz felejteni az óévből, és írd fel az összes olyan jó dolgot, amit el akarsz érni az új évben (na ezt megcsináltam), és égesd el a papírt... Másnap korán a társaság fele elment, de mi kb. 6-7-en maradtuk, és élveztük a hegyi levegőt és a napsütést így az év 1. napján, csak este mentünk haza :)!

Az év elejét tényleg sikerült fenomenálisan eltölteni. Épp az ünnepekre Kolumbiába látogatott egy mexikói barátom, aki a Corvinuson volt cserediák, mert élnek itt rokonai, szóval fogtuk magunkat, és összefutottunk itt a városban. Beszéltük, hogy annyira hihetetlen, hogy ő mexikói, én magyar, és most hirtelen itt Kolumbia ááááá :)! Aztán január elejének csúcspontja, hogy hazajött az egyik régi AFS-es "gyerekem", aki Angliában élt egy darabig, de hazajött! 4 évet kellett várnunk arra, hogy újra lássuk egymást, de totál megérte, atyaéééég :)! Anno, mikor önkéntes lettem, és megkaptam az első gyerekeimet, még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ez megtörténhet velem... De lám, lám újabb bizonyíték, hogy semmi sem lehetetlen :)! Leírhatatlan volt az újratalálkozás pillanata, egész estés beszélgetés, nosztalgia és örömkönnyek :)!!! Éééés ő lett a 2. angyalom, ez most ilyen oda-vissza dolog lett, én voltam az övé, most ő az enyém! Őszintén szólva kicsit tartottam tőle, hogy az évek alatt esetleg eltávolodtunk és nem leszünk egy hullámhosszon, de NEM, ugyanolyan, mintha tegnap lett volna, hogy Fehérváron voltunk... Az elkövetkező napokat családi körben töltöttük, mivel öcsit kellett készíteni meg búcsúztatni az argentin útjára, aztán reptér... A nagy bús könnyek közt valami mégis felvillanyozott: ültünk hajnal 3-kor az El Dorado-n a famíliával a Juan Valdez-ben, mikor bambultam előre, és pont velem szemben egy könyvesbolt kirakata. Néztem anélkül, hogy láttam volna, meg sem akadt a szemem Márai Sándor nevén, hát számomra olyan természetesnek hat... Csakhogy leesett úgy 2 perc múlva, hogy bázzz én most Bogotában vagyok egy reptéren, szóval mekkora epic már, hogy itt is árulnak Márai-könyveket!!! Közelebb mentem, és ott virított 2 kötete a kirakatban, jujj de mosolyt csalt az arcomra (azóta láttam rendes könyvesboltban és 7000 forintnyi pesoba kerül!)...

Tesóm elutazása után újra munkába álltam, mert hát a végtelenségig nem lehet vakáció. Moziztunk, filmeket néztünk, tartottunk egy Chanel-napot: ajánlanám mindenkinek az Audrey Tautou-féle "Coco before Chanel" és a másik "Chanel & Stravinsky" című filmet is... Egy nyugis beszélgetős estének induló napon belekeveredtünk egy óriási buliforgatagba is, majd ismét eltöltöttünk egy hétvégét a telken, ahol kirándultunk egy közeli faluba, és kajáltunk egy irtószép thai étteremben... Ezen a napon elképzelhető, hogy egy régi venezuelai cserediákunkat láttam (mesélték, hogy itt lakik, szóval simán benne van a pakliban), de mire felfogtam, hogy ki lehet ő, eltűnt :(... Majd utánajárok!

Kaptam levelet Magyarországról, bár mondtam mindenkinek, hogy ne küldjenek! Mégis volt egy drága barátom, aki ragaszkodott hozzá, és elkérte a címem... Már nem is tudjuk, mikor küldte el, de csak nem akart megérkezni, már teljes reményvesztettségben voltam, hogy úgysem kapom meg. Egy reggel a portás átadott egy levelet (azt hittem, a családomnak jött), és akkor láttam! Jajj, olyan aranyosak vagytok, még egyszer köszönöm, vidám napom volt! Az amazonasi barátommal is találkoztunk, hogy bontsuk egy kicsit a rendet, mert ismét Bogotában volt, és akármennyire nem hittem volna, még több, mint 2 hónap után is tartjuk a kapcsolatot...

Aztán kaptam megint egy adag nyugalmat és szabadságot, mert a család elment a telekre, de nekem mindenfélém volt, és inkább itthon maradtam (meg amúgy is néha a frász kiver a telekkel kapcsolatban, de ez hosszú és buta sztori). Tényleg, nehogy azt higgyétek, hogy utálom a fogadócsaládom, mert tökre nem, csak néha kiveszem az "egyedüllét-szabit", és tartottam egy "yuppi, enyém a ház"-napot :)! Megismertem egy német csajt is, aki itt önkénteskedik, és mesélte, hogy van egy kolumbiai lány, aki az ő szervezetéből való, és Magyarországon élt. Rögtön írtam is neki, kedvesnek tűnik, szóval majd magyarkodunk itt rendesen. Meg amúgy a perui barátom is ismeri Magyarország által...

Amik azóta történtek

Na visszatérve az amazonasi kitérőmből, bepótolom a decemberi-januári részt, ami még hiányzik...

December elején hagytuk abba valahol az Amazonas után. Hát mit mondjak, nagyon mozgalmasra sikerednek a mindennapjaim. Meló után is általában tevékenykedek valamit, járok találkozókra, moziba, bulizni. Hát most így mindent részletesen leírni szerintem felesleges (meg lusta is vagyok nagyon), főleg, hogy sok személyes dolog történt, amit meg nem fogok a nagyvilág elé tárni, de szemezgessünk kicsit...

A hónap első hete után voltam a főnökékkel egy brazil pasi kiállításán (Britto), aki hát szép dolgokat csinált, de inkább volt bolt a helyiség, mint kiállítóterem, és hozzá kell tenni, hogy nyilván minden rohadt drága volt. Elmentünk a telekre is egy hétvégére a családdal lazulgatni, mert hát a fiútesóm nemsokára elköltözik Argentínába, és ki kell használni az időt. (Megdicsértek, hogy milyen házias meg kertészkedős vagyok, mert jujj véletlen tudtam - mert olyan bonyolult művelet -, hogyan kell elültetni egy palántát :D... Ezek a kolumbiaiak tényleg állati bénák, jó mondjuk, akik házvezetővel éltek egész életükben, és egy villát nem bírnak arrébb rakni!) Mert igen, nem tudom, hogy írtam-e, az öcsém január elején elköltözött Buenos Airesbe, mert ott fogja folytatni szakács-gasztronómus tanulmányait, meg dolgozni fog... Hiányzik is :(! Aztán voltam AFS-ezgetni is, mert épp egy kiutazó csajszit készítettünk fel, utána meg német barátnőm szülinapja volt, amit még azelőtt kellett megünnepelni, hogy hazament volna karácsonyi vakációra. És bár itt nem szeretek németül beszélni (főleg hogy egyre nehezebben jönnek a szavak), épp itt volt látogatóban a barátja, aki nem beszél spanyolul. És velük kivételes a helyzet, mert barátnőm onnan valósi, ahol én éltem Németországban, és a barátja is közelről, ugyanabból a régióból származik, szóval néhány házi mojito után már szabadon toltuk a Badisch-t (helyi dialektus) :D... Még egy fun fact: a srácnak először fogalma nem volt, hogy én magyar vagyok, meg is kérdezte, hogy melyik városban lakom, vagy hogy svájci vagy osztrák vagyok-é (amit amúgy utálok) :D!

16-án pénteken kezdődött a "novena"-k időszaka, ami állítólag tipikus kolumbiai hagyomány (még Dél-Amerikán belül se nagyon van más országokban), ami azt jelenti, hogy 9 nappal szenteste előtt minden nap összegyűlik a család, együtt felolvasnak a novena-s könyvből (ami ilyen bibliai, Jézus születését elmesélő történetekből áll), imádkoznak (igen, ez volt a kedvenc részem, köszönöm kérdéseteket :D), és énekelnek meg zenélgetnek (elővesznek mindenféle pici hangszert vagy akár fakanalakkal ütik a ritmust, tök cuki). Ezek után pedig megvacsoráznak. Minden nap más házában voltunk, így vártuk a karácsonyt, de mindig jó kis kedélyes hangulat alakult ki. Mivel ez a szokás teljesen egyedi, és nem tudtam, hogy esetleg van-e magyar neve, kilencedölésnek neveztem el :D (a 9-es szám miatt, mivel a novena - kilencedik - vegül is erre utal)...

Tehát 2 novena között voltunk megint Gachancipában (ahol a telek van) elsőáldozáson, ahol életem első "lechona"-ját ettem! A lechona rohadt fincsi, a lényeg, hogy levágják a malacot, kinyitják, kiszednek belőle egy csomó húst, amit serpenyőkben, lábasokban megsütnek, megfőznek, hozzáadnak zöldségeket, rizst, meg mindenféle ízlés szerinti finom cuccokat, és amikor elkészült, visszarakják a "lyukas" disznóba, és úgy tálalják. Kívülről pedig (nem tudom, hogy perzselik vagy a franc tudja) a bőre is nyami nyami "chicharrón" lesz... Tényleg, mint az amcsi filmekben, alma a szájában és a hatalmas asztalon malacka kiterülve, felszolgálva, ideális nagy családi összeRÖFFenésekhez :)!

Továbbra is sok-sok novena, meg az öcsém megtartotta a búcsúbuliját az ír kocsmában (ahol valami 1000 forint egy sör!!!!), ami egy marha jó hely különleges alkalmakra vagy ugye ha van pénzed...  Mondjuk ír sörből annyira nincs túltengés, inkább mondjuk európai sörök vagy a helyi sörfőzde különlegességei kaphatók (amúgy a Bogotá Beer Company-nek állati finom minőségi sörei vannak - kár, hogy ilyen drágák, pedig azok az itteni legihatóbb sörök, a többi olyan amcsi vizeletsör)! Közben a karácsonyra is készültem, meg hát ott volt még a kínos pillanat, hogy hogyan beszélgetek el a fogadócsaládommal arról, hogy lehet, hogy a karácsonyt máshol töltöm, mert elutaznék a barátaimmal... A szülők állati kedvesek voltak, és mondták, hogy ha most jött egy ilyen utazási lehetőség, meg most az ünnepek miatt szünetem van a munkában is, akkor használjam ki, úgyhogy örömködtem :)! Még utazásom előtt várt rám egy nagy feladat az ajándékok előkészítése mellett: ismét elmenni a DAS-ba (bevándorlásügyi hivatal) meghosszabbíttatni a tartózkodásim, amit szó nélkül meg is tettek, és tök kedvesek voltak. Mivel már a múltkori alkalommal beadtam az összes papírt, képet, ujjlenyomatot, nem is kellett sorba állnom, de a néni közölte, hogy ez az utolsó alkalom, mert a 180 napos tartózkodás után úgy lehet újabb 180 napot megkezdeni, ha elhagyod az országot, és visszajössz... Na ez okozott egy kis brainstorming-olást, de mostanra már erre is megvan a megoldás ;)... Mégiscsak iszonyatmód örültem, hogy megadták így karácsonyi ajándékként... És aznap ráadásul teljesen a szerencsén múlt, de tudtam találkozni egy rég nem látott baráttal. Tudniillik nekem van egy amerikai barátom, aki amúgy kolumbiai, csak kiskorában kiköltöztek (ja és AFS-szel volt Magyarországon). Minden évben jönnek látogatni, mert a család másik fele ugye itt lakik. Már napok óta itt volt Bogotában, és tudtam, hogy elmennek messzire a nagypapához, én meg elutazom, hát úgy tűnt, hogy pórul jártunk. Utolsó nap írtam neki, hogy hívjon már fel, és kiderült, hogy az apukájánál volt, aki 5 percre dolgozik az irodánktól, szóval átjött meglátogatni, és munka után pedig beültünk kávézni meg dumálni egy jót... Hát na, én majdnem nem hittem el :)!

Na ezt követte az utazós rész :)! Mivel a vakációra átugrott Kolumbiába egy costa rica-i lány (szintén excserediák, AFS Magyarország), hogy meglátogassa a kolumbiai spancijaimat, akikkel együtt volt cserekölök, szerveztünk egy kiruccanást, aminek a végállomása a tengerpart volt. Elmentünk Cúcutába, ami az itteni angyalomnak a szülővárosa (és ahol mindig meleg van :D), és eltöltöttünk ott egy jó 10 napot... Cúcuta nem egy hűűű de turisták kedvence hely, egy átlagos város, valahogy mégis magával ragadott, és nagyon jól éreztem magam. Az ott töltött időnkre tényleg ráillik a mondás, miszerint "nem az a lényeg, hogy hol vagy, hanem az, hogy kikkel" :)... Megnézegettük a várost, a környéket, a haverom családja pedig állati kedves volt. Kipróbáltunk helyi különlegességeket, és életemben először ízlett az "arepa" (ami amúgy egy förtelmes kaja, ha még nem mondtam volna... Majd leírom, mert még mindig blöhhh), mert santanderi arepát ettem, ami más (sokféle arepa van, úgy tűnik, én addig a "rosszakat" próbáltam csak)... Moziban megnéztük az új Twilight-ot, aminél bődületesen rosszabb filmet én még életemben nem láttam!!! Jó, igen sokszor mentünk bulizni, végül is szünetünk van, na... Ez most inkább a lazulásról szólt, mint a nemistudom milyen kötött programokról. Szerintem ezért is tetszett, mert már nagyon bennem volt a boogie, hogy ki akarok törni a bogotai mindennapokból és esőből (mert előtte akadtak nehézkes, konfliktusos pillanataim). És talán azért is, mert Cúcutának van folyója (rendes folyó, nem úgy, mint Bogotában, és hát én dunai gyerek vagyok, kell az a folyó oda :P!). Gyakran mentünk a folyópartra esténként szórakozgatni, mert a helyi népség is odatömörül barátokkal találkozni... Csináltunk grillezős partit is pont aznap, amikor elkezdett esni az eső (itt kb. sosem esik, csak ezért mondom), de megoldottuk. És megtanultam guacamolét csinálni, jajj Istenem :D... nem tudom, hogy fogom otthon kibírni avokádó nélkül, ez itt lételem, otthon meg gondolom állati drága és még íze sincs :S... És az unokatesó házában díszelgett egy Soproni üveg, amit Magyarországról hozott neki a haverom, és mondta, hogy mennyire finom a magyar sör! Itt is voltak novenák, megismertük a haverom családját, akik tök jóarcok, és egyfolytában az unokatesóival lógtunk... Karácsony előtti nap pedig elkísértük a nagynénit jótékonykodni, mert ő minden évben vesz pár ajándékot, becsomagolja, és a játékokat szétosztja a szegény gyerekek közt :)... Hű és volt egy kaja, amiért meghalok, de azóta sem ettem, mert nehéz elkészíteni: carne oriada. Valahogy nem tudom, hány napon keresztül füstölik meg érlelik és állati finom!!! Szenteste jól telt, ottani családi körben, énekelve, megkajálva, bár karácsonyi hangulatom még mindig nem volt. Lohasztó meleg, műfenyőfa, furcsa dekorációk (komolyan égőből delfin, napocska és társai áááá), hát na, nem voltak adottak a körülmények, szóval én egy bulinak fogtam fel, nem nagyon tudtam ezzel így azonosulni... Meg hát elektromos teniszütővel hajkurásztam a moszkítókat, amik ismét szétkajáltak... De azért cuki volt...még pici ajándékokat is kaptunk a családtól, és hihetetlen, hogy az egyik nagynénitől pont azt a karkötőt kaptam, ami a tanítványomnak is van. Mikor a kiscsajt kérdeztem, nem tudta, hol vette/kapta, mert már régi, és erre Cúcutában tökre véletlenül megkapom, hát awesome :)!!!! Ami még szintén nem történt meg velem szenteste (mert nem nagyon szokás, de haveroméknál igen), hogy a családi ünneplés után elmegyünk barátokkal bulizni... És tény, hogy minden szórakozóhely nyitva van, mert mindenki mindig partizik 24-én... Úgyhogy felkerekedtünk, és elmentünk egy fain diszkóba, ami hatalmas volt és tömve volt emberekkel. Felül nyitott volt (mert hát mégiscsak meleg éghajlatos hely), és 2 részre volt elkülönítve, hogy mindenki megtalálja a maga zenéjét (latin és elektro). Baromi jól éreztük magunkat, és reggel fél 7-ig (kb. zárásig) maradtunk, és először láttam így a napfelkeltét... Felejthetetlen :)! Bowlingoztunk is, amiben egyre jobb vagyok, mióta az amazonasos barátom megtanított, és párosban lenyomtuk a costa rica-i csajsziékat... Időközben volt 1-2 nap, amikor nagyon beteg lettem, nem tudjuk, miért :(... Fejfájás, szédülés, hasmenés, hányás, de főleg hányás ááááá! Levegőt alig bírtam venni, nemhogy felkelni. Már majdnem kórházba akartak vinni, de nem hagytam, aztán végül is jobban lettem. Amúgy lehet, hogy a csapvíztől lettem rosszul, amit köztudottan Bogotán kívül máshol nem szabad meginni (külföldieknek legalábbis)... Igen, ügyes vagyok -.-"! Közben az útviszonyok (földcsuszamlás, csúnya dolgok a sok esőzés miatt) és egyéb hátráltató tényezők miatt úgy döntöttem, hogy mégsem megyek a tengerpartra (a barátaim csak 4 napra akartak menni, nekem az nem érte meg), szóval 31-én visszajöttem Bogotába, hogy legalább a szilveszterre pont becsússzak :D... Még az utolsó cúcutai napokban vásárolgattunk, átmentünk Venezuelába (mert amúgy a város határváros) nézelődni, és főztem csirkepörköltet, hogy a család ki tudja próbálni, azoknak pedig, akik éltek nálunk, legyen egy jó napjuk :)... Elmentünk Santander tábornok szülőházába, aki itt Bolívar mellett a legfontosabb honfi, és bejártuk a birtokát. Kiderült, hogy amég létezett Gran Colombia (Kolumbia, Venezuela, Ecuador és Panama régi együttélése), Cúcuta rövid ideig még főváros is volt... Megnéztük a haverom anyukájának állított emlékművet a városban (tudjátok, ő az, akinek az anyukáját a gerillák túszul ejtették, majd a hadsereggel folytatott akcióban megölték), és kiderült, hogy ő nagyon híres ott helyben. Egy alapítvány is működik számára, gimnáziumot neveztek el róla, mert életében annyi jót tett. Indulásom előtt a nagynénik egy csomó aranyos dologgal ajándékoztak meg, aztán kikísértek a reptérre, és hazajöttem... Azért kicsit hiányzott Bogotá, pedig általában az utazásaim közben nagy ívben khm "nemérdekel", hogy mi van otthon, most viszont elkapott a Bogotá-láz :D! Annak ellenére, hogy nem minden tökéletesen jött össze, ahogy terveztük, jó élményekkel tértem vissza, és abszolút nem bántam meg, hogy elmentem!

2012. február 2., csütörtök

A big big Amazonas beszámoló !!!! - 7. rész

Jajj egy nagyon cukkancs történetet véletlenül kihagytam, pedig tuti a fejetekhez kaptok (lelketlenek pedig röhöghetnek). Még a délutáni focimeccs előtt leraktuk ugye a cuccainkat a házban, és leültünk. Épp a konyhában ejtőztünk, mikor hoppá lepottyant valami a plafonról. Ááááá sikítás, mert miután lenéztünk a földre, egy aranyos, kicsit bepöccent jó 10-12 cm-es (azért méretes) fekete skorpió példány kukkantott fel ránk. Hát mit ne mondjak, életem egyik leghalálfélelmibb pillanatai közé sorolom ezt az élményt, az tuti! Két cserediák közé esett, az egyiknek a vállától úgy pár centire, na azért tényleg megállt bennünk az ütő. Másodperc törtrésze alatt fiúk megoldási javaslata: öljük meg! Lányok: neeee, mert hát szegény... Le akartuk takarni egy lábassal, ami aztán nem zárt rendesen, és mivel mégjobban begurult szegény megriadt szörnyeteg, mozgott, mint állat, az ausztrál fiú jól megkéselte... egy villával... megvillázta, és kimúlt a drága :(... De a csapat arra a következtetésre jutott, hogy inkább ő, mint mi... (Ennyi tanulás után egész héten, az utolsó napon leromboltuk a "ne bántsd az állatokat" című fejezetet, de akkor is egy kis szimpátiát, könyörgöm...!!!) Amúgy Mauricionak megmutatva a kis vendégünkről a képet, elsápadva mondta, hogy ez a legveszélyesebb fajta, ami itt van, és jobban tettük, hogy kivégeztük! Nyugodj békében kicsi skorpió :(!!!

Íjászkodás után eldöntöttük, hogy mivel ez az utolsó este, rúgjunk ki a hámból (na nem úgy, ahogy ti gondoljátok, azért 6 nap kemény túrázás, a klíma viszontagságai és hasonlók után azért nem lesz dzsungelparty, csak úgy light-osan... mert azért esténként mindig kedélyesen összegyűltünk ott a népekkel a farm melletti vendéglátóipari egységben)... Mikor a kikötőből jöttünk haza délután, véletlenül összefutottunk a buszon az egyik biológus gyakornok sráccal a rezervátumból, és megbeszéltük, hogy este összefutunk. Úgyhogy ott volt mindenki, aki számít, és csaptunk egy sörözős, sztorizós estét :)! A biológus srác (Andrés, akivel azóta barátok vagyunk) és a haverjai annyit meséltek a hüllőkről (mivel ez a szakirányuk), hogy már teljesen más szemmel nézek rájuk, és nincs bennem az a viszolygás és félelem, ami eddig... Hát ja, az erdő sok mindenre megtanít :)! A gyakornokok után Kikével beszélgettem az este hátralevő részében, ami tök jó volt, mert tényleg nagyon megkedveltem... Az egyik falubeli hapsi (akit csak el Perro-nak, azaz Kutyának neveznek, akinek van egy kis boltja, és azt kell róla tudni, hogy a nap 24 órájában részeg, és akkora sörhasa van, mint egy 9 hónapos terhes nőnek, aki 10-es ikreket vár) elkapott, mikor bementem kérni egy újabb kör sört, és megitatott velem 2 feles guarot (kolumbiai pálinka), és elkezdett ott nekem salsázni, na hey, gondoltam, mik nem történnek itt... Aztán kiderült, hogy újdonsült kígyós haverom gépe ugyanakkor megy, mint a miénk (ergo egy géppel megyünk), megbeszéltük, hogy együtt indulunk a reptérre... Én ismét tovább maradtam, mint a cserediákok, még elcsevegtünk úgy mindenkivel, utána pedig szundi, és nagyon nem vártam a reggelt, mert tudtam, hogy haza kell mennünk :(...

Eljött az utolsó reggel... Megreggeliztünk (amúgy itt volt az első alkalom, hogy rizst ettem reggelire, de ez Kolumbiában normálisnak számít xD), és a két diák, akik később érkeztek, megcsinálták a mi első napi programunkat, a másik kettő pedig még Leticiában akart bóklászni egy kicsit, én pedig csak a farmon és az erdőben akartam maradni, és vissza se jönni. Szóval pakolás, és a négy ifjú elment a dolgára, mert én akkor is maradni akartam (Leticiában full semmi érdekes nincs, nem tudom, miért voltak érte úgy oda... amúgy is az Amazonashoz az erdő miatt kell jönni). Maradtam. Váltottam még pár szót 1-2 helyivel, elköszöngettem, megkerestem a Panero-t, megvettem a szuveníreket, amiket a héten kinéztem, elmentem a rezervátumba a kígyósokhoz, és kiélveztem az utolsó 3 órát, amit csak és kizárólag az enyém volt :)! Körbesétáltam a környéket, visszamentem a házba, összepakoltam, és kiültem a teraszra nézni a mindenséget... Mikor eljött az idő, felszálltunk a buszra, felszedtük a többieket a reptéren, és búcsút mondtunk a dzsungelnek... De nem örökre ;)!!!