A big big Amazonas beszámoló !!!! - 3. rész

Kike bevitt minket a városba, és idegenvezetést tartva mesélt mindenfélékről. Leticia kicsi település, de nekem szimpatikusnak tűnt. Kiderült, hogy a város közigazgatásilag 2 részre oszlik: egy kolumbiai és egy brazil részre. A határ menti forgalom olyan nagy (meg alapból is kérem szépen még mindig az "erdő közepén" vagyunk), hogy tulajdonképp nincs is határ. Sétálgatsz, és az utca egyik fele még Kolumbiában, a másik viszont már Brazíliában van. Onnan veszed észre, hogy átlépted, hogy minden portugálul van kiírva. Vicceske volt :)!

Szóval Leticiában bementünk a helyi múzeumba, ahol egy indián néni mesélt nekünk, és vezetett körbe minket. Hallottunk egy sztorit, ami szintén az indiánok patriarchális és machista rendszeréről/magatartásáról árulkodik, és fontosnak tartom, hogy megosszam veletek. Kiderült, hogy a lányokat, mikor már a nővé válás folyamatának végén járnak (kb. 16 évesen), 1 hónapra a közösségtől messze elzárják, és csak a nagymamájukkal érintkezhetnek, senki mással, aki úgymond felkészíti őket a felnőtt életre és a nők kötelességeinek elvégzésére. A hónap végén egy törzsi rituálé és ceremónia közben a lányokat nővé avatják, és egy ünnepség (buli) veszi kezdetét. Ezen a lányt addig itatják, míg már annyira jókedvű lesz (vagy akár tényleg annyira részeg, hogy magáról sem tud), és akkor a férfiak megkergetik, és addig tépik a haját, amíg teljesen kopasz nem lesz (igen, igen kézzel húzzák, és szó szerint megkopasztják, mert ez nekik tradíció - és amúgy ezért itatják le őket előtte), és utána kényük-kedvük szerint azt művelnek vele, amit akarnak (ezt inkább mindenkinek a képzelőerejére bízom, én nagyon lesokkolódtam). "Szerencsére" ma már ollóval és borotvával végzik ezt a műveletet. No komment. Továbbá ugye végigkukkantottuk, hogy milyen tárgyaik vannak, láttunk sok bábut az ünnepi viseletről, képeket a mindennapi életükről. Volt egy cuki kis hinta is (olyan, mint a mai játszótereken, olyan pelenka alakú), és mondták, hogy a babákat abba rakják bele, mikor már tudnak ülni, és egész nap estig ott vannak. Mivel a nők korán mennek dolgozni, de nem akarják, hogy elvesszen a gyerek, belógatják egy fán, aztán cső. Meg amúgy is nem úgy megy ám a nevelés, mint a nyugati társadalmakban, hogy ügyülü bügyülü elkényeztetjük a kölköt ááááááá. Csak etetés, tisztába tevés és kb. lefektetés céljából érintik meg őket. Nincs puszi, ölelgetés, játszás, még a végén megszokják, és hisztisek lesznek. Főleg, hogy amint kb. 5 éves lesz, könnyebb munkákra befogják segíteni. És amúgy tény, hogy az indián kiskölkök sokkal nyugottabbak, fegyelmezettebbek és olyan igazi gyerekek, amit ugye mi a mi túlfejlődött világunkból hiányolunk is. (Nem véletlen, hogy nem akarok gyereket...) Sok fegyvert láttunk (régen törzsek közt akár gyilkolásig ment a harc, ha kanos kedvű tini fiúkák átszöktek egy másik faluba lányokat rabolni), vadászó-, mosási- és főzési eszközöket. Ismételten meghallgattuk, hogy a Maloka (tudjátok, a kör alakú nagy építmény) a falu legfontosabb helye, amit a törzsfőnök halála után felégetnek, hogy az újdonsült örökös (aki az esetek nagy részében a törzsfőnök fia) átvehesse a helyét, és saját koncepciója szerint újat építsen (az épület helye viszont minden esetben megmarad), és azért is, hogy ugye a múltat el tudják engedni.

Sétálgattunk, nézelődtünk, voltunk piacokon, ahol a sok-sok friss nyamm-nyamm gyümölcs hívogatott minket, és egy jó aromás bűzös halpiacra is betévedtünk, ahol majd' elájultunk. Mert hát mi más lenne itt a regionális nemzeti étel, mint a hal (hát az Amazonas folyó adottságait mégiscsak ki kell használni), amit yuca-val (a krumpli egy hasonló változata), zöldségekkel meg gyümölcsökkel esznek. Elmentünk a kikötő mellett, ahol volt egy helyi "Tarzan-szobor" egy pasiról, aki nagy halász meg hüllőszakértő volt, és ott pózol egy atomnagy kígyóval a kezében, ráadásul a művész, aki megformálta, a mi rezervátumunk mellett lakik, megismertem és állati jó munkái vannak :)... A kikötő olyan volt, amilyennek elképzeltem. A sok dél-amerikai és ázsiai dokumentumfilmekből kiindulva tényleg a sok munkás, kereskedő, düledező bódéházak és a helyi csacsogó tömeg fogadott. Ja tényleg, amit nagyon meg kell említenem: az Amazonasnál NINCS gerilla! Mivel jó pár kolumbiai totál be akart paráztatni, hogy így meg úgy vigyázzunk. Nem, téves! Kike egyszerű és marha logikus válasszal szolgált: minek jönnének ide a semmi közepére (tényleg nincs más, csak erdőőő, és ahol a lakosság az össznépesség 1 %-át sem éri el) a nagy bűnözők, drogbárók, "terroristák"??? 2 emellett nagyon fontos szempont: 1. A drog az itten nem terem meg, mivel az időjárás nem kedvez neki, és a termés full tönkremenne. 2. Leticiát a "három határ városának" nevezik (ciudad de las tres fronteras), mivel Kolumbia, Brazília és Peru találkozásánál fekszik. Ez szimplán azt jelenti, hogy 3 ország hatóságai koncentrálódnak pár négyzetkilométeres területre (egyébként elég sok a konfliktus helyi szinten, nem azért, mert a 3 ország utálná egymást úgy alapvetően, de ezeken a településeken - ahogy már írtam - nagy a népek áramlása, és elég intenzív az éjszakai élet. Sokszor a hülye részeg majmok kötekednek egymással, mert "te idióta paraszt perui vagy, fúj mit keresel itt" címszóval verekedések törnek ki. Ezért nekünk nagyon nem ajánlották, hogy belevessük magunkat a partitájmba így külföldiként, és amúgy is minden este kimerülten dőltünk ágyba.) És igen, melyik maffiavezér lenne olyan agyatlan, hogy ide rakja a bűnözőfellegvárát???

Ja utána átmentünk Brazíliába (Tabatinga), ahol volt egy cuki állatkert, és megérintettem egy kígyót!!! Megfogadtam az út előtt, hogy én ha törik, ha szakad, kígyót fogok fogni. De amikor ott tekergett a pasi kezén, hááát jajj na inába szállt a bátorságom. De megböktem :)! És utána olyan csúnyán nézett, hogy inkább elfutottam. Ott is megnéztük a falut, ahol minden állati olcsó volt. Elmentünk a Csokiháznak nevezett csodába, ahol híres és olcsó (amúgy nem is volt olcsó) brazil csokikat árultak, és a kolumbiaiak legnagyobb hobbija, hogy átjárnak, hogy halálra vásárolják magukat csokiból. Mert amúgy a brazil csoki sokkal finomabb, mint a kolumbiai. Pesoval is lehetett fizetni, de 1 reál 1000 pesonak felelt meg, azt hiszem (ami nagyjából 100 forint). Vettem 1-2 csokit meg találtam Cachacát (az a brazil nádcukorlikőr izé, a Caipirinha alapanyaga, tudjátok), és basszus 300 forintért vettem egy kis üveggel, menő :)... Később kiültünk az Amazonas partjára egy óriási zöld kókuszdióval a kezünkben, és relaxáltunk kicsit, meg kókusztejet ittunk. Áááá de finom és édes, azonban frissítő volt. Ez volt az első, hogy ilyet ittam. Egyszer csak gomolyfelhők közeledtek, és láttuk, ahogy egy közeli szigetet beterít a köd és a zuhatag, úgyhogy kicsit tempóba rántottuk magunkat. De mivel amúgy is melegünk volt és gyorsan jött a zuhé, Kike kérdésére, hogy "fussunk, vagy úgyis mindegy?", egyértelműen a megázást választottuk. Mert hát itt az időjárás - akárcsak Bogotában, és nem véletlenül hívják esőerdőnek - kiszámíthatatlan (de szerencsénk volt, mert csak 1-2szer esett, akkor is rövid ideig). Elfuvaroztunk a kikötőbe, és beszálltunk egy lancha-ba (motorcsónakszerűség, aminek teteje is van), és átmentünk Peruba (Santa Rosa). Ott egy pöttömnyi falucskába értünk, ahol egy állati jó kis étteremben jól teletömtük magunkat a helyi specialitással, cevichével (tenger gyümölcsei tál). Egy ártatlan kis rákocskát trancsírozott szét nekünk Kike, és megnyammoltuk a mindenféle belsőségét, de finom volt. Amit nagyon gyűlölök, hogy itt minden kaját annyira túlcilantróznak (túlkoriandereznek, vagy mi a fene a cilantro magyarul...a lényeg, hogy egy kibírhatatlan fűszer, ami olyan erős, hogy megöli az ételek természetes ízét, és már ha megérzem a szagát, azóta teljesen kavarog a gyomrom). Ott nem volt sok időnk, mert el kellett mennünk a 2 messze ragadt társunkért, akik épp akkor érkeztek. De amúgy nagyon megszerettem ezt a motorcsónakos utazgatást, olyan kellemes, hogy mész, és közben a kezedet az Amazonasba lógatva szelitek a vizet :)...

Délután kajakozni mentünk volna, de a drága kajakos pasi korábban zárt, és délután fél 4-kor (!!!) már nem engedett be minket, szóval azt áttoltuk egy másik napra. Így maradt idő pihizni, és immár teljes csapatban végigjártuk még egyszer a környéket, és a hüllőrészlegbe is beengedtek minket ingyen :)... Jó is volt, mert voltak olyan állatok, akik előtte morcik voltak, és nem mutatták magukat (pl. a nagy krokodil), akkor viszont előjöttek, és mivel más idegenvezetőt kaptunk, más infokat is megtudtunk, valamint egy teknősketrecbe mi magunk is bemehettünk. Az indián közösségben már alapból ki-be járkáltunk, és még jobb viszonyba kerültünk a Panero-val. Pont volt ott egy spanyol pasi és egy belga csaj, akik turistáskodtak, úgyhogy együtt felkerekedtünk, és még több helyivel ismerkedtünk meg, és beszélgettünk. Ja, amit még nem írtam, hogy nyilván a területükön random kokacserjékbe botlasz, aminek olyan kis cuki sima, szép színű levelei vannak. Ráadásul a Panero épp "mambe"-t készített (majd mambeált, mambear az ige spanyolul, ami azt jelenti, hogy el is fogyasztotta), ami a kokalevélből előállított készítmény (na itt mennyit gondolkodtam, hogy milyen szavakat használjak, hogy ne gondoljatok a drogra!!!), amit minden rituálé és szertartás alatt, de hétköznapokon is előszeretettel fogyasztanak. A mambe egyik fele a kokalevél porráőrléséből származik (belerakják egy hosszúkás henger alakú faedénybe, ahol egy rúddal porrátörik - kb. olyan, mint mikor régen az asszonyok vajat köpültek), a másik fele pedig a kokalevét elégetéséből származó hamu. Ennek a két alapanyagnak az összekeveréséből nyerik végül a mambét. Mambeálni úgy kell, hogy egy kiskanállal az oldalsó kis pofazacsidba vagy a nyelved alá teszed a port (nem szabad csak simán a szájüreged közepébe rakni, mert a nyelvedre ragad, vagy a hirtelen pormennyiségtől fulladozol, és megszívtad, meg alapból sem szabad lenyelni). Utána el kell kezdeni fokozatosan nyálat adagolni hozzá, hogy benedvesedjen, és összeálljon egy masszává. Amint ez megvan, forgatod egy darabig, majd szépen fokozatosan lenyelheted. Tradíció szerint csak a férfiak mambeálhatnak, nőknek tilos, de hát na úgyis a Kikével voltunk, akit már kb. a közösség tagjának tartanak, meg hát turisták vagyunk, szóval kipróbálhattuk. Hmm, érdekes volt, az biztos, amúgy olyan fű íze volt, és csak az elején fura, hogy a por szétárad a szádban, de mikor már összegyúródik és "megeszed", nem vészes. Mi speciel oldalra raktuk a szánkban, és mondták, hogy ne lepődjünk meg, ha utána elzsibbad a szánk és az arcunknál az a rész, ahol volt. Mivelhogy a kokanövényt a jótékony hatásai miatt fogyasztják, ez az ellazult, érzéstelenítő érzés is vele jár. De a fő használati céljai a következők: erőt és energiát ad, megöli az éhségérzetet, jó az egészség megőrzésére (vitaminként funkcionál), és elmulasztja az álmosságot. Ergo Red Bull, reggeli, vitamin, kávé, minden. És ez miért is fontos? Mert a törzsi férfiak állati sokat dolgoznak az idők kezdete óta, szóval elkél nekik a jó fizikai kondíció. És amúgy tényleg kicsit erőre kaptunk utána. Itt jegyezném meg, hogy ennek az egésznek, hogy por és hasonlók, semmi köze a kokainhoz. Azt az indiánok is elítélik, sőt mondják, hogy hogy lehet ezt a növényt így elrontani. Igen, vannak hallucinogén növények is (a koka nem ilyen), de a természetes levelek, gyökerek, miegymás nem lesz ártalmas az egészségedre. Ami viszont droggá és káros hatásúvá teszi, a sok vegyi anyag, amit hozzákevernek. Ezek azok, amik olyan mértékűvé erősítik a hatásait (jó közérzet, ébrenlét/pörgés/energia, lazultság/zsibbadás), hogy az már túlmegy az egészséges határon. Végül is semmi sem káros, ha tudjuk, ha mértékkel fogyasztjuk, igaz?

A big big Amazonas beszámoló !!!! - 2. rész

A 11 km-es dolog egyáltalán nem a távolságra van kihegyezve, hanem ott mindent kilométerben mérik a városon kívül fekvő dolgok helyét (szóval nincsenek falunevek meg ilyenek), sosem tudjuk meg miért :D... Szóval a szállásunk a 11-es km kőnél volt. Drága vezetőnk, Kike (akit nagyon megszerettem, és azóta is jóban vagyunk), a szállás tulaja üdvözölt minket, és befoglaltuk a házikónkat, ami tök menő volt. Faház nádtetővel, kis terasszal, jól berendezve, ágyakon jó nagy szúnyogháló és ventilátor a gyilkos hőség ellen. Az a nagyon jó kis dolog a szállásunkban, hogy egy "finca" (telek, birtok) az erdőben az út mellett, és úgy lett bekerítve, hogy alapból az erdő egy részét vették körül kerítéssel, ergo tényleg a dzsungelben laksz. Szerencsére nem szezonban mentünk, szóval nem volt nagy tumultus, nyugiban voltunk, és Kike is több időt szentelt ránk. Pihiztünk, majd jártunk egyet, végül is épphogy elkezdődött a nap, a hőmérséklet viszont már az egekben volt, szóval azért beletelt egy kis időbe, amíg hozzászoksz. Sőt jobban mondva nem is a lohasztó meleg vagy napsütés, hanem a magas páratartalom viseli meg az embert. De érdekes, hogy pl. azt hittem, hogy meg fogok halni a szomjúságtól, és persze nyilván többet iszol az átlagosnál ilyen körülmények között, de viszonylag kevés vizet fogyasztva éldegéltünk, azt meg már mondanom sem kell, hogy hiába a kimerítő túrák és megpróbáltatások, enni valahogy alig volt kedvünk, így mondjuk költeni sem költöttünk sokat kajára. Délután meglátogattuk a "finca" mellett lévő rezervátum hüllőrészlegét, ahol biológus gyakornokok vezettek minket körbe megmutogatva a sokféle kígyót, békát, krokodilt és mesélve róluk. Később csatlakozott hozzánk Kike, aki bevitt minket az út túloldalán lévő indián közösségbe az Uitoto-khoz, ahol megismertük a két indián idegenvezetőnket és bepillantást nyertünk a falu mindennapjaiba. Az első számú vezetőnket, Waltert (akit egyébként csak el Panero-nak - "Kenyeresnek" szólítottak) nagyon megkedveltem, állati közvetlen volt velünk. Megmutogatta a házaikat, bemutatott az épp kint tartózkodó embereknek, bevitt minket a Maloca-ba (ami egy nagy kör alakú faépítmény és az indiánok közösségi helye, a falu legszentebb épülete, ahol minden vallási és közösségi esemény és ceremónia zajlik). Megszemléltük, hogyan munkálkodnak az asszonyok, megnéztünk sok kézműves darabot, és beszélgettünk velük. Éppen a 2 nappal későbbi ünnepségükre készültek, és a táncukat gyakorolták. A "Panero" megismertetett minket egy csomó növénnyel, amit ők napi szinten természetes alapanyagként használnak. Volt egy, ami kicsit mazochista, de tetszett :). Egy növényke, aminek a virágja olyan, mint a bodzavirág (ugyanolyan fehér is), és ha megcsapkodod vele az épp fájó testrészed, a virág kicsi szemcséinek jótékony hatása elmulasztja a fájdalmat. Tény, hogy amint elkezded csapkodni a karod, bevörösödik, feldagad és iszonyat mód csíp, de nekem tetszett. (Jah ez majdnem olyan, mint nálunk a csalán.) Kipróbáltunk egy szőlőfélét, ami állati finom volt, és nem hiszem, hogy sok helyen teremne (még Kolumbián belül sem). Irtó finom, én azt hittem, elájulok tőle! Totál gömb alakja van, nagyon sötét lila, és a héja rendesen kemény, szóval meg kell pucolni. A húsa fehér, és a közepében egy nagy mag van. Ááááá nyami nyami nyami! Hamar be is esteledett, mivel ugye Kolumbiában vagyunk, még ha meleg nyár is van, este 6 után puff sötétség, főleg ha az erdő közepén vagyunk, biztos nem lesz neked közvilágítás sem kb. :D... Vacsiztunk egyet a szállásunkkal szemben lévő random kisbolt-kocsma-kifőzde teraszán, és olyan kolbásszerűséget ettem, ami hasonlított a magyarhoz. A gyümölcslevünket nem tudom, miből csinálták, de besztéltük a többiekkel, hogy hal íze van... És sajnálatos módon az enyémbe pont belerepült egy óriási lepke, jajjj de kár, nem tudtam meginni :D... Viszont mindig kaptunk friss gyümölcsöket is, és hát meg kell mondjam, a társaság abszolút favoritja az AMAZONASI ananász volt :)! Ezt azért írtam csupa Caps Lock-kal, mert hát összehasonlítva szimpla paraszti kolumbiai ananászt a "magyarral", már érezhetjük, hogy a kolumbiai változat magasan megveri a génkezelt, íztelen importananászt, na de az AMAZONASI ananász totál K.O-val veri a pór kolumbiait is :)! Fehér a húsa, puha, éééédes, és ha egyszer megkóstolod, akkor egész életedben ezen akarsz majd élni, és nem leszel hajlandó más kaját a szádba venni :D! (Hahhh jujj de tetszenek a költői túlzások :P)

Este békésen elkártyázgattunk a házikóban, és örömködtünk, hogy jajj mi most az Amazonasnál vagyunk, mások meg nem :D... Kike meglátogatott minket, hogy eldumálgassunk egy kicsit, és mégiscsak felvilágosítson minket, hova a jó életbe is jöttünk. Nagyon ért az állatok és úgy alapból a természet nyelvén, főleg, hogy régóta ott él. Felhívta a figyelmünket az erdő tiszteletére, az óvatosságra, arra, hogy baromira nem kell félni az állatoktól, még akkor sem, ha nagyok, mivel a klíma miatt minden eléggé méretes (mondtuk is, hogy jah "Amazonas-méret"). Mesélt az indiánokról is. Kiderült, hogy az Uitoto közösség a maga nemében is elég érdekes, mert ők nem Kolumbia déli részéről, hanem a középső területekről származnak (mivel maga az ország, meg úgy maga az Amazonas-régió - ami ráadásul több országon át terül el - óriási, el lehet képzelni, mekkora atomnagy távolság fekszik a 2 hely közt), csakhogy amikor megjelent a fehér ember, rabszolgájává tette a törzset, és délre hurcolta őket dolgozni. A felszabadulás után meg már itt maradtak, mivel az egész erdőt mégsem szelik át, főleg nem gyalog, de ezért bizonyos fájdalom és sértettség uralkodik a kultúrájukban. A fehér emberrel nagyon bizalmatlanok, mivel már ők is látták a térfoglalás, természetirtás és az elüzletiesedés árny oldalait, ami eleinte nem tetszett nekik. Az idő múltával azonban, ahogy hirtelen megjelent a Coca Cola, a TV, az internet és egyéb elektronikai cikkek, na meg persze a hülye turisták, a drágáim eléggé elkényelmesedtek, és nyugatiasodnak rendesen (már ők is próbálnak minél több hasznot húzni a dologból). Írott történelmük nincsen, és bár voltak/vannak rá törekvések, hogy összegyűjtsék múltjuk darabjait, már csak nagyon kevés aggastyán él a közösségben, aki emlékszik a történtekre, a fiatalok pedig már teljesen a 21. század gyermekeivé váltak, és egyszerűen nem érdekli őket a tradíció (sokan amint tudnak, elköltöznek a városba). Félő, hogy ezáltal veszendőbe merül az értékes kultúrájuk. Mivel több különböző törzsi közösség is él egymás mellett néhány km-en belül, és mindegyik belső széttagoltsággal küzd, elég nagy a szakadás, és elég ellentmondásosan élnek a modern kor vívmányai és a hagyományok által körülvéve. A hivatali rendszerük is hmmm elég furcsa: minden falunak van egy kormányzója, akit megválasztanak, mint hivatalos irányító és döntéshozó, azonban továbbra is létezik a "törzsfőnök" (a falu legidősebb férfi tagja), aki bizonyos ügyekben még mindig kizárólagosan dönthet, és ha úgy akarja, felülbírálhatja, felülírhatja a kormányzó döntéseit (ergo mégiscsak a tradíció uralkodik). Ha pl. a közösségen belül vagy két törzs között konfliktus vagy "háború" (jó, háború már rég volt) tör ki, a helyi, kolumbiai rendőrség nem avatkozik be (talán nem is avatkozhat be, nem vagyok benne biztos), így egyébként az sem tiszta, hogy mennyire képezik valódi részét a társadalomnak, hiszen teljesen más szabályrendszer szerint élnek. Azért remélem, hogy ezek után senki sem hiszi, hogy az indiánok ágyékkötőben és/-vagy meztelenül rohangálnak tollal a fejükön és befestegetve meg álarcokkal. Hagyományőrző ünnepeken előkerülnek a tradicionális öltözékek és tárgyak, de amúgy úgy élik az életüket, mint bármelyik falubeli: papucs/sportcipő, farmer, póló (jó persze Guccira nem kell gondolni :D). (Csak mert F.Y.I.: Kike mesélt sok sztorit s*gghülye turistákról, akik panaszt tettek többek között amiatt, hogy "Milyen indiánok ezek? Miért nem meztelenek?")

A big big Amazonas beszámoló !!!!

Cshő népek! megígértem, hogy bár lassacskán, de írni fogok... Már senki és semmi nem állíthat meg: írok :D...

Baromi nehéz újból belekezdeni, mivel egyszerűen majdnemhogy leírhatatlan az élmény, amiben november végén részem volt. Na szóval összeszedem a gondolataimat, és megosztom veletek eddigi életem egyik legjobb (ha nem legjobb?!?!?!) hetének történetét. Ja meg az előzményeket... Előre szólok, hiperszuper részletes lesz, csak saját felelősségre olvassák még azok is, akik azt hiszik, nagyon szeretnek :P...

 Mikor megkezdtem a munkálkodást a cserediák-szervezetnél, ahol azóta is dolgozom, a főnököm azzal fogadott, hogy az ideérkező kis külföldiek régóta rágták már a fülét, hogy miért nem szervezünk egy utazást az Amazonashoz. Akik pedig már az évük végén hazafelé tartottak vigyorgó pofival, szintén azt mondták, hogy az egyetlen dolog, ami kimaradt, az Amazonas meglátogatása volt. Erre fogtuk magunkat, és elkezdtünk agyalni a lehetőségeken. Engem kértek meg, hogy legyek a kis projektünk vezetője és főszervezője, mert amúgy is én vagyok itt a hűűű világjáró. Mivel az ausztrál fiú csak 1 szemeszterre jött, és januárig maradt, gyorsnak kellett lennünk. Szerencsénkre van egy önkéntesünk, aki végzős antropológia hallgató, és a szakdogáját az Amazonas menti indián kultúrákról írja, ezért már 2-szer volt ott tanulmányúton, és elég jó kontaktjai és bizalomemberei voltak, amin végül is el tudtunk indulni. Az ismeretség nemcsak az ár szempontjából fontos, hanem azért is, mert hát mégiscsak a dzsungel mélyére, a semmi közepébe megyünk 5-en, mint külföldiek ("gringók"), alaposan meg kell tervezni mindent, mert mi van, ha ott veszünk mindnyájan :D... És hát be kell vallani, az esőerdő nem nyámnyiláknak való hely, és nagyon könnyű akaratunkon kívül is veszélybe sodorni a társaságot, hát még, ha nem figyelünk oda rendesen. Ami még rendesen belém rakta a parát, az, hogy a cserekölkök ugyebár kiskorúak, ezért minden felelősség és szervezés rajtam állt vagy bukott áááááá. De jelentem, sikeresen túléltünk mindent, rohadtul élveztük :)! 2 hét alatt úgy kész lett és le lett foglalva minden, mint a pinty, így hát november utolsó hetében nekivágtunk a nagy kalandnak...

Egy szép csütörtök nagyonhajnalban, Kittike kitaxizott az El Dorado reptérre, hogy megvárja a kis bébik érkezését (mind a 4 cserebébi Bogotától messze lakik, repcsivel jöttek). Vicces, hogy egyébként annyira durván felkészültem minden létező felszereléssel, hogy a pakolást 3 (!!!) nappal előtte elkezdtem (ebben az a poén, hogy kb. a 2 csereévemre összesen nem kezdtem el ilyen korán csomagolni :D). Minden repjegy, útlevél-fénymásolat, zseblámpa, 20 féle ruha, 1000 sportcipő, rovarirtó (jah igen, közölték, hogy 3 szúnyogriasztó keveréke az egyetlen szer, ami viszonylag távol tartja a hülye moszkítókat - nah több-kevesebb sikerrel -, és állati undorító lötyi lett belőle a Menticol, a Nopix szappan es a Johnson's babaolaj egyvelegéből). Jah jah reptér, megjött egy gyerek, pipa. Megjött a másik, pipa. Erre érkezik egy hívás, hogy a másik kettő nem tudott felszállni, mert áradások vannak (tényleg a mostani esős évszak izé nagyon brutálra sikeredett), törölték a járatot, és Leticiába amúgy is naponta csak egy gép megy. Yuppi jéj, gondoltam. A rohangálások ellenére is sajnos csak másnap tudtak jönni, de hát az élet gonosz. Én meg hálát adtam az égnek, hogy Bogotában lakom :)!

2 órás repülőút várt ránk, és már nagyon be voltunk sózva. A két diák nyilván becsekkolt előtte, de mivel nekem meg kellett őket várnom, későn jutottam a becsekkoláshoz, és már nem volt ablak melletti hely :(. Na de hát engem nem olyan fából faragtak, el fogom érni, hogy ablak mellett üljek, akárkit is kell eltávolítani a cél érdekében. Jött is egy cuki bácsi, akire szépen mosolyogtam, és rögtön udvariasan és kis kuncogással, hogy "haha hülye külföldi" (na jó nem), átadta a helyét. Szupeeeer :)! Bár elég sokáig egy idióta "légy" duruzsolt a fülembe, azt hittem már, agyonverem. Mr. Légy egy rendőr hapsi, aki mindenáron fel akart szedni, és persze, hogy nem hagyott békén. A telefonszáma azóta is ott díszeleg a gépen kapott Juan Valdez mogyisdobozon :D... Az út felétől kezdve, amit kitekintve látni lehetett, nem más, mint fa, erdő, zöld, növényzet, vegetáció blabla. És az a felejthetlen pillanat, mikor megpillantod az Amazonas folyó először vékonyka, majd szélesedő kanyarulatait a napsütésben, leírhatatlan érzés :)!

Ééééés megérkeztünk végreeee! A repülőből kilépve megcsap az egymillió %-os páratartalom, úgy tényleg in your f*cking face, de én örvendeztem, mert Bogotában épp a felszállás pillanatában kezdett zuhogni az eső, és jajj megint meleg volt :)... A reptér kicsike, de minek is kéne nagyobb, ha Leticia (az egyetlen városnak számító település sok-sok kilométeren belül Kolumbia déli csücskénél) nagyjából 20-30 ezer főt számlál. A csomagok futószalagját egy csávóka taposva indította be, és a szalagon egy cuki gyíkocska hesszelt. "Na gyerekek, mi lesz itt?" - gondoltuk magunkban. Ráadásul a kijárati résznél 2 elkerített sáv van: egy a helyieknek, egy a turistáknak (de végre nem lettünk diszkriminálva mi külföldiek, mivel a "helyi" részhez csak azokat engedik be, akik a lakcímkártyájával bizonyítják, hogy ott laknak). A többiek hahhha megszívták, mert turisztikai adót kell fizetni, csak úgy engednek át (összege kb. 1800 HUF). A kijáratnál táblával várt minket a túravezetőnk egyik ismerőse, aki egy darabon elkísért minket a taxival, mivel a szállásunk 11 km-re a várostól az őserdőben volt...