A 11 km-es dolog egyáltalán nem a távolságra van kihegyezve, hanem ott mindent kilométerben mérik a városon kívül fekvő dolgok helyét (szóval nincsenek falunevek meg ilyenek), sosem tudjuk meg miért :D... Szóval a szállásunk a 11-es km kőnél volt. Drága vezetőnk, Kike (akit nagyon megszerettem, és azóta is jóban vagyunk), a szállás tulaja üdvözölt minket, és befoglaltuk a házikónkat, ami tök menő volt. Faház nádtetővel, kis terasszal, jól berendezve, ágyakon jó nagy szúnyogháló és ventilátor a gyilkos hőség ellen. Az a nagyon jó kis dolog a szállásunkban, hogy egy "finca" (telek, birtok) az erdőben az út mellett, és úgy lett bekerítve, hogy alapból az erdő egy részét vették körül kerítéssel, ergo tényleg a dzsungelben laksz. Szerencsére nem szezonban mentünk, szóval nem volt nagy tumultus, nyugiban voltunk, és Kike is több időt szentelt ránk. Pihiztünk, majd jártunk egyet, végül is épphogy elkezdődött a nap, a hőmérséklet viszont már az egekben volt, szóval azért beletelt egy kis időbe, amíg hozzászoksz. Sőt jobban mondva nem is a lohasztó meleg vagy napsütés, hanem a magas páratartalom viseli meg az embert. De érdekes, hogy pl. azt hittem, hogy meg fogok halni a szomjúságtól, és persze nyilván többet iszol az átlagosnál ilyen körülmények között, de viszonylag kevés vizet fogyasztva éldegéltünk, azt meg már mondanom sem kell, hogy hiába a kimerítő túrák és megpróbáltatások, enni valahogy alig volt kedvünk, így mondjuk költeni sem költöttünk sokat kajára. Délután meglátogattuk a "finca" mellett lévő rezervátum hüllőrészlegét, ahol biológus gyakornokok vezettek minket körbe megmutogatva a sokféle kígyót, békát, krokodilt és mesélve róluk. Később csatlakozott hozzánk Kike, aki bevitt minket az út túloldalán lévő indián közösségbe az Uitoto-khoz, ahol megismertük a két indián idegenvezetőnket és bepillantást nyertünk a falu mindennapjaiba. Az első számú vezetőnket, Waltert (akit egyébként csak el Panero-nak - "Kenyeresnek" szólítottak) nagyon megkedveltem, állati közvetlen volt velünk. Megmutogatta a házaikat, bemutatott az épp kint tartózkodó embereknek, bevitt minket a Maloca-ba (ami egy nagy kör alakú faépítmény és az indiánok közösségi helye, a falu legszentebb épülete, ahol minden vallási és közösségi esemény és ceremónia zajlik). Megszemléltük, hogyan munkálkodnak az asszonyok, megnéztünk sok kézműves darabot, és beszélgettünk velük. Éppen a 2 nappal későbbi ünnepségükre készültek, és a táncukat gyakorolták. A "Panero" megismertetett minket egy csomó növénnyel, amit ők napi szinten természetes alapanyagként használnak. Volt egy, ami kicsit mazochista, de tetszett :). Egy növényke, aminek a virágja olyan, mint a bodzavirág (ugyanolyan fehér is), és ha megcsapkodod vele az épp fájó testrészed, a virág kicsi szemcséinek jótékony hatása elmulasztja a fájdalmat. Tény, hogy amint elkezded csapkodni a karod, bevörösödik, feldagad és iszonyat mód csíp, de nekem tetszett. (Jah ez majdnem olyan, mint nálunk a csalán.) Kipróbáltunk egy szőlőfélét, ami állati finom volt, és nem hiszem, hogy sok helyen teremne (még Kolumbián belül sem). Irtó finom, én azt hittem, elájulok tőle! Totál gömb alakja van, nagyon sötét lila, és a héja rendesen kemény, szóval meg kell pucolni. A húsa fehér, és a közepében egy nagy mag van. Ááááá nyami nyami nyami! Hamar be is esteledett, mivel ugye Kolumbiában vagyunk, még ha meleg nyár is van, este 6 után puff sötétség, főleg ha az erdő közepén vagyunk, biztos nem lesz neked közvilágítás sem kb. :D... Vacsiztunk egyet a szállásunkkal szemben lévő random kisbolt-kocsma-kifőzde teraszán, és olyan kolbásszerűséget ettem, ami hasonlított a magyarhoz. A gyümölcslevünket nem tudom, miből csinálták, de besztéltük a többiekkel, hogy hal íze van... És sajnálatos módon az enyémbe pont belerepült egy óriási lepke, jajjj de kár, nem tudtam meginni :D... Viszont mindig kaptunk friss gyümölcsöket is, és hát meg kell mondjam, a társaság abszolút favoritja az AMAZONASI ananász volt :)! Ezt azért írtam csupa Caps Lock-kal, mert hát összehasonlítva szimpla paraszti kolumbiai ananászt a "magyarral", már érezhetjük, hogy a kolumbiai változat magasan megveri a génkezelt, íztelen importananászt, na de az AMAZONASI ananász totál K.O-val veri a pór kolumbiait is :)! Fehér a húsa, puha, éééédes, és ha egyszer megkóstolod, akkor egész életedben ezen akarsz majd élni, és nem leszel hajlandó más kaját a szádba venni :D! (Hahhh jujj de tetszenek a költői túlzások :P)
Este békésen elkártyázgattunk a házikóban, és örömködtünk, hogy jajj mi most az Amazonasnál vagyunk, mások meg nem :D... Kike meglátogatott minket, hogy eldumálgassunk egy kicsit, és mégiscsak felvilágosítson minket, hova a jó életbe is jöttünk. Nagyon ért az állatok és úgy alapból a természet nyelvén, főleg, hogy régóta ott él. Felhívta a figyelmünket az erdő tiszteletére, az óvatosságra, arra, hogy baromira nem kell félni az állatoktól, még akkor sem, ha nagyok, mivel a klíma miatt minden eléggé méretes (mondtuk is, hogy jah "Amazonas-méret"). Mesélt az indiánokról is. Kiderült, hogy az Uitoto közösség a maga nemében is elég érdekes, mert ők nem Kolumbia déli részéről, hanem a középső területekről származnak (mivel maga az ország, meg úgy maga az Amazonas-régió - ami ráadásul több országon át terül el - óriási, el lehet képzelni, mekkora atomnagy távolság fekszik a 2 hely közt), csakhogy amikor megjelent a fehér ember, rabszolgájává tette a törzset, és délre hurcolta őket dolgozni. A felszabadulás után meg már itt maradtak, mivel az egész erdőt mégsem szelik át, főleg nem gyalog, de ezért bizonyos fájdalom és sértettség uralkodik a kultúrájukban. A fehér emberrel nagyon bizalmatlanok, mivel már ők is látták a térfoglalás, természetirtás és az elüzletiesedés árny oldalait, ami eleinte nem tetszett nekik. Az idő múltával azonban, ahogy hirtelen megjelent a Coca Cola, a TV, az internet és egyéb elektronikai cikkek, na meg persze a hülye turisták, a drágáim eléggé elkényelmesedtek, és nyugatiasodnak rendesen (már ők is próbálnak minél több hasznot húzni a dologból). Írott történelmük nincsen, és bár voltak/vannak rá törekvések, hogy összegyűjtsék múltjuk darabjait, már csak nagyon kevés aggastyán él a közösségben, aki emlékszik a történtekre, a fiatalok pedig már teljesen a 21. század gyermekeivé váltak, és egyszerűen nem érdekli őket a tradíció (sokan amint tudnak, elköltöznek a városba). Félő, hogy ezáltal veszendőbe merül az értékes kultúrájuk. Mivel több különböző törzsi közösség is él egymás mellett néhány km-en belül, és mindegyik belső széttagoltsággal küzd, elég nagy a szakadás, és elég ellentmondásosan élnek a modern kor vívmányai és a hagyományok által körülvéve. A hivatali rendszerük is hmmm elég furcsa: minden falunak van egy kormányzója, akit megválasztanak, mint hivatalos irányító és döntéshozó, azonban továbbra is létezik a "törzsfőnök" (a falu legidősebb férfi tagja), aki bizonyos ügyekben még mindig kizárólagosan dönthet, és ha úgy akarja, felülbírálhatja, felülírhatja a kormányzó döntéseit (ergo mégiscsak a tradíció uralkodik). Ha pl. a közösségen belül vagy két törzs között konfliktus vagy "háború" (jó, háború már rég volt) tör ki, a helyi, kolumbiai rendőrség nem avatkozik be (talán nem is avatkozhat be, nem vagyok benne biztos), így egyébként az sem tiszta, hogy mennyire képezik valódi részét a társadalomnak, hiszen teljesen más szabályrendszer szerint élnek. Azért remélem, hogy ezek után senki sem hiszi, hogy az indiánok ágyékkötőben és/-vagy meztelenül rohangálnak tollal a fejükön és befestegetve meg álarcokkal. Hagyományőrző ünnepeken előkerülnek a tradicionális öltözékek és tárgyak, de amúgy úgy élik az életüket, mint bármelyik falubeli: papucs/sportcipő, farmer, póló (jó persze Guccira nem kell gondolni :D). (Csak mert F.Y.I.: Kike mesélt sok sztorit s*gghülye turistákról, akik panaszt tettek többek között amiatt, hogy "Milyen indiánok ezek? Miért nem meztelenek?")
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése