Cshő népek! megígértem, hogy bár lassacskán, de írni fogok... Már senki és semmi nem állíthat meg: írok :D...
Baromi nehéz újból belekezdeni, mivel egyszerűen majdnemhogy leírhatatlan az élmény, amiben november végén részem volt. Na szóval összeszedem a gondolataimat, és megosztom veletek eddigi életem egyik legjobb (ha nem legjobb?!?!?!) hetének történetét. Ja meg az előzményeket... Előre szólok, hiperszuper részletes lesz, csak saját felelősségre olvassák még azok is, akik azt hiszik, nagyon szeretnek :P...
Mikor megkezdtem a munkálkodást a cserediák-szervezetnél, ahol azóta is dolgozom, a főnököm azzal fogadott, hogy az ideérkező kis külföldiek régóta rágták már a fülét, hogy miért nem szervezünk egy utazást az Amazonashoz. Akik pedig már az évük végén hazafelé tartottak vigyorgó pofival, szintén azt mondták, hogy az egyetlen dolog, ami kimaradt, az Amazonas meglátogatása volt. Erre fogtuk magunkat, és elkezdtünk agyalni a lehetőségeken. Engem kértek meg, hogy legyek a kis projektünk vezetője és főszervezője, mert amúgy is én vagyok itt a hűűű világjáró. Mivel az ausztrál fiú csak 1 szemeszterre jött, és januárig maradt, gyorsnak kellett lennünk. Szerencsénkre van egy önkéntesünk, aki végzős antropológia hallgató, és a szakdogáját az Amazonas menti indián kultúrákról írja, ezért már 2-szer volt ott tanulmányúton, és elég jó kontaktjai és bizalomemberei voltak, amin végül is el tudtunk indulni. Az ismeretség nemcsak az ár szempontjából fontos, hanem azért is, mert hát mégiscsak a dzsungel mélyére, a semmi közepébe megyünk 5-en, mint külföldiek ("gringók"), alaposan meg kell tervezni mindent, mert mi van, ha ott veszünk mindnyájan :D... És hát be kell vallani, az esőerdő nem nyámnyiláknak való hely, és nagyon könnyű akaratunkon kívül is veszélybe sodorni a társaságot, hát még, ha nem figyelünk oda rendesen. Ami még rendesen belém rakta a parát, az, hogy a cserekölkök ugyebár kiskorúak, ezért minden felelősség és szervezés rajtam állt vagy bukott áááááá. De jelentem, sikeresen túléltünk mindent, rohadtul élveztük :)! 2 hét alatt úgy kész lett és le lett foglalva minden, mint a pinty, így hát november utolsó hetében nekivágtunk a nagy kalandnak...
Egy szép csütörtök nagyonhajnalban, Kittike kitaxizott az El Dorado reptérre, hogy megvárja a kis bébik érkezését (mind a 4 cserebébi Bogotától messze lakik, repcsivel jöttek). Vicces, hogy egyébként annyira durván felkészültem minden létező felszereléssel, hogy a pakolást 3 (!!!) nappal előtte elkezdtem (ebben az a poén, hogy kb. a 2 csereévemre összesen nem kezdtem el ilyen korán csomagolni :D). Minden repjegy, útlevél-fénymásolat, zseblámpa, 20 féle ruha, 1000 sportcipő, rovarirtó (jah igen, közölték, hogy 3 szúnyogriasztó keveréke az egyetlen szer, ami viszonylag távol tartja a hülye moszkítókat - nah több-kevesebb sikerrel -, és állati undorító lötyi lett belőle a Menticol, a Nopix szappan es a Johnson's babaolaj egyvelegéből). Jah jah reptér, megjött egy gyerek, pipa. Megjött a másik, pipa. Erre érkezik egy hívás, hogy a másik kettő nem tudott felszállni, mert áradások vannak (tényleg a mostani esős évszak izé nagyon brutálra sikeredett), törölték a járatot, és Leticiába amúgy is naponta csak egy gép megy. Yuppi jéj, gondoltam. A rohangálások ellenére is sajnos csak másnap tudtak jönni, de hát az élet gonosz. Én meg hálát adtam az égnek, hogy Bogotában lakom :)!
2 órás repülőút várt ránk, és már nagyon be voltunk sózva. A két diák nyilván becsekkolt előtte, de mivel nekem meg kellett őket várnom, későn jutottam a becsekkoláshoz, és már nem volt ablak melletti hely :(. Na de hát engem nem olyan fából faragtak, el fogom érni, hogy ablak mellett üljek, akárkit is kell eltávolítani a cél érdekében. Jött is egy cuki bácsi, akire szépen mosolyogtam, és rögtön udvariasan és kis kuncogással, hogy "haha hülye külföldi" (na jó nem), átadta a helyét. Szupeeeer :)! Bár elég sokáig egy idióta "légy" duruzsolt a fülembe, azt hittem már, agyonverem. Mr. Légy egy rendőr hapsi, aki mindenáron fel akart szedni, és persze, hogy nem hagyott békén. A telefonszáma azóta is ott díszeleg a gépen kapott Juan Valdez mogyisdobozon :D... Az út felétől kezdve, amit kitekintve látni lehetett, nem más, mint fa, erdő, zöld, növényzet, vegetáció blabla. És az a felejthetlen pillanat, mikor megpillantod az Amazonas folyó először vékonyka, majd szélesedő kanyarulatait a napsütésben, leírhatatlan érzés :)!
Ééééés megérkeztünk végreeee! A repülőből kilépve megcsap az egymillió %-os páratartalom, úgy tényleg in your f*cking face, de én örvendeztem, mert Bogotában épp a felszállás pillanatában kezdett zuhogni az eső, és jajj megint meleg volt :)... A reptér kicsike, de minek is kéne nagyobb, ha Leticia (az egyetlen városnak számító település sok-sok kilométeren belül Kolumbia déli csücskénél) nagyjából 20-30 ezer főt számlál. A csomagok futószalagját egy csávóka taposva indította be, és a szalagon egy cuki gyíkocska hesszelt. "Na gyerekek, mi lesz itt?" - gondoltuk magunkban. Ráadásul a kijárati résznél 2 elkerített sáv van: egy a helyieknek, egy a turistáknak (de végre nem lettünk diszkriminálva mi külföldiek, mivel a "helyi" részhez csak azokat engedik be, akik a lakcímkártyájával bizonyítják, hogy ott laknak). A többiek hahhha megszívták, mert turisztikai adót kell fizetni, csak úgy engednek át (összege kb. 1800 HUF). A kijáratnál táblával várt minket a túravezetőnk egyik ismerőse, aki egy darabon elkísért minket a taxival, mivel a szállásunk 11 km-re a várostól az őserdőben volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése