Summa summarum

Több, mint 2 hónap telt el az érkezésem óta. Ezt a bejegyzést már tökre meg akartam írni, hogy egy kicsit összegezzük az eddig itt töltött időt...

Ahogy már korábban is utaltam rá, megkezdődött az igazi kolumbiai életem. Elmúlt az az időszak, amikor idióta turistaként bambulok minden egyes kis bogarat az út szélén :P! Mint jóféle cserediák, eljött a pillanat, amikor ráeszmél az ember, hogy ez nem nyaralás, hanem tényleg itt fogok élni 1 évig... És valahogy mégis minden egyes nap jókedvvel kelek fel, és nem bénít meg a szürke hétköznapok rutinja, és minden egyes nap fogassal a pofazacsimban ébredek... Hogy miért? A válasz egyszerű. Mert annyira imádok itt élni, hogy azt szavakkal kifejezni nem lehet!!!

Az utazásom előtt 1-2 nappal - bevallom őszintén - kicsit beparáztam. Tudom, nem látszott, de átfutott az agyamon néhány dolog. Hiszen a döntésem, hogy belevágok a kalandba elég spontán módon alakult. Konkrétan a Sorsra és a csillagokra hagyatkoztam, és fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni, csak azt tudtam, hogy nekem itt van a küldetésem. Nyilván azt is tudjátok, hogy hosszú évek óta ez volt az álmom, és az idő múltával, ahogy felnőttebb is lettem, változtam, de folytattam az álmodozást. Rettegtem attól, hogy esetleg már akkorára nőttek az elvárásaim, hogy csalódnom kell majd az itteni dolgokban... de NEM! Hahaha in your face :)! (mondtam magamban...)

Olyan dolgokra leltem itt, amikre már tényleg régóta szükségem volt, és amik valahogy szebbé és jobbá teszik az életemet... A latin életmód és gondolkodás tényleg nekem való :)! Az emberek tök cukik és kedvesek, jobban megosztják a dolgaikat, mint mi Magyarországon. És hiába küzd az ország óriási szegénységgel, sokkal kellemesebb a hangulat és a légkör, mert az emberek is sokkal pozitívabban állnak hozzá a mindennapokhoz. Ha panaszkodnak is, ezt nem állandóan teszik, és nem sulykolják belém a negatív energiát, ezért sokkal könnyebben tudok élni. Tény, hogy néha furcsa pillantásokba botlok, mert itt valahogy mások a tabuk, mint nálunk (na meg persze azért mert az én felfogásomban nem léteznek tabuk :P), és valamikor teljesen normálisan mondok valamit és kicsit leszidnak, hogy "hé, ezt nem illik mondani", máskor meg beszólnak valami vicceset, és én nézek, hogy "fogd, már be", mire ők mondják, hogy "de ez itt egy tökre átlagos mondat".

Nagyon bírom a fogadócsaládomat is :)! Bár számomra furcsa ez a családszerkezet, és hogy a gyerekek nálunk nagyon el vannak kényeztetve, de nagyon örülök, hogy életemben először olyan családban élek, ahol nagy az összetartás, és mindig van valami esemény vagy közös családi program. Ez persze azért is lehetséges, mert akkora a család, mint nálunk egy kisebb fajta falucska lakossága :D! Mind a két fogadószülőmnek van vagy 5-6 testvére és n+1 unokatestvére, szóval valaki mindig felbukkan, és mindig van valami történés. De tényleg menő ez az aktív családi élet :)...

A barátaim egyszerűen fantasztikusak, nagyon szeretem őket :)! Persze előnnyel indultam, mert ugye régről nagyon sok mindenkit ismertem az AFS-ből (főleg). Ezek a kapcsolatok fejlődnek tovább szépen lassan, valamint már szép számmal gyűlnek új haverok-barátok azok közül, akiket itt ismertem meg. Sokat segített az ismerkedésben az itteni tesóm baráti köre és persze az AFS is, ahol szintén mindig történik valami. Szóval már elég jó alapokkal rendelkezem, és tényleg mindig új népekkel bővül az ismertségi köröm, már most több barátom van, mint Németországban az egész év alatt.

Jó igen, mindez azért is jöhet létre, mert én is eléggé nyitott és barátkozó személyiség vagyok, meg hát a kolumbiaiak sem ülnek kukán, ha jön egy új emberke. Ez például nagyon tetszik bennük, hogy jönnek és kérdeznek és figyelnek és beszélnek és érdeklődnek, míg a németek elég nyomik voltak ebben. Na ez igazán szimpi itt, mert hát ha nem is leszünk örökre puszipajtások, de legalább jól és hasznosan töltjük el az időt :)... Ja meg szerintem azért is veszem könnyen az akadályokat, mert:
1. totál mindig is az volt a vágyam, hogy idejöjjek
2. és azért túl vagyok már egy könnyűnek nem mondható csereéven, ahol már volt lehetőségem hülyének lenni, elkövetni mindenféle hibát, és megtanulni annyi dolgot, hogy itt már nem fogok ugyanazokba a hibákba esni

Na mi van még? Ohh bizony ám, ami most nehézséget okoz, mint cserekölök az az, hogy a családom szokásainak és a város speciális helyzetének (veszélyes - bár én ezt annyira azért nem gondolom, de a családom igen) okán néha "ellenőrzöttnek" érzem magam. Sokszor hívnak, kérdezősködnek mindenről, hogy hová és kikkel és mikor megyek. Ez érthető, mert tényleg itt aztán bármi megtörténhet, mivel lerí rólad, hogy totál külföldi vagy, csak hát 4 év koli + 1 év Németország + 1 év pesti egyetemista albérlet után kicsit nehéz megszokni, hogy anyuci megszab ezt-azt, vagy hívogat, hogy hol a francban vagy, főleg ha te olyan kis spontán vagy, és ha megtetszik valami, akkor fogod magad és mégis elmész egy extra buliba, ami nem volt tervezve (mivel alapból a latinok is elég szeleburdik, és olykor őrült ötletekkel rukkolnak elő, hogy csináljunk ezt vagy azt...). Ez az, amire full oda kell figyelnem, és meg kell szoknom. Meg az, hogy néha hiányzik az egyedüllét, ahogy már egyszer írtam, mivel ugye osztozunk a szobán. Jah ez a 2 dolog, amit el kell fogadnom, de mivel most itt élek, egye kukac :P... Jó na azért nincs semmi tragédia, csak alkalmazkodnom kell!

És egyébként hogy napról napra több infohoz jutok az országgal kapcsolatban, és egyre jobban megismerem az itteni rendszert, jobban is látom, hogy mik azok a defektek, ami miatt ilyen amilyen. De akkor sem tudok és nem is fogok ezekre gondolni. Számomra Kolumbia egyszerűen tökéletes, és annyira beleszerettem, hogy az kész. Már most tudom, hogy ha haza kell mennem, rögtön elkezdek spórolni, mert nekem ide vissza kell jönnöm! Addig meg persze nem gondolok Európára, hanem maximálisan kiélvezem az itteni létet :)!

Na így a végére, hogy már megosztottam kb. minden érzelmet, ami bennem volt az eddigi élményekkel kapcsolatban, jöjjön néhány fun fact:
 - észrevettem, hogy reggelente olyan 7-8-kor ugyanolyan "reggel-illat" van, mint nálunk, és jajjj de jólesett, amikor ezt egyik reggel észrevettem, mikor korán kellett mennem valahova
 - hiányoznak a magas emberek, de már tényleg áááá... az elején örültem, hogy haha végre nem én vagyok a kicsi, de már valahogy frusztrál, hogy sok pasinál magasabb vagyok... és tökre biztonságot ad és jó érzéssel tölt el, amikor azzal az 1-2 barátommal találkozom, akik olyan 180+-on vannak
 - bár néha imponál, hogy a pasik itt jobban megnéznek és vigyorognak és bókolnak, azért néha kicsit feszélyezve érzem magam, mikor 1 nap már az 5. pasi szól be
 - haha többen megjegyeztétek, hogy kicsit nem klappol a magyarom... igaz, itt kb. soha nem beszélek magyarul, és sokszor már úgy keresem a szavakat és rosszul párosítok kifejezéseket, és amúgy az idő nagy részében spanyolul gondolkodom :P (jó, azért ciki, hogy nehézséget okoz a saját anyanyelvem)

Na egyszóval Kolumbia, te vagy életem szerelme :)!!!!!!!!