Ja igen, voltunk helyi szuvenírboltban is, ahol állati gyönyörű kézművescuccokat árulnak, néhánynál még azt is látod, hogyan csinálják. És persze Kittike sem rest odamenni minden egyes létező emberhez, és megkérdezni, hogy ezt mint és hogy. Volt egy aranyos bácsi, aki valamit nagyon ki akart velünk próbáltatni. Sok ilyen cseppes csodakészítményt árultak, na ebből a "tigris könnyét" kóstoltuk meg, aminek hatását szemléltetően egy baromi vicces demonstráló baba dukált. Ugyanis a tigris könnyét általában férfiak fogyasztják potencianövelő szerként, de nők is szedhetik vitamin gyanánt (egyébként olyan köhögés gyógyszer íze van). 2 darab babát mutatott a bácsi: az első (készítmény szedése nélkül), akinek ha felhúzzák a kis szoknyácskáját, egy fonnyadt uborka lötyög csak, míg a másodiknak (aki rendszeresen fogyasztja a tigriskönnyet) ugyanennél a műveletnél egy laza mozdulattal feláll a fütykös :D... Hát nem bírtuk ki röhögés nélkül. Szó mi szó, itt nagyon sok tradicionális babát faragnak óriási himbilimbivel, és sok olyan népi kosztüm is van, amihez jár egy hatalmas farok, mert a férfiak az ünnepélyeken ezekkel riogatják és kergetik a lányokat (kackac de viccesen pajkos kedvűek ezek az indiánok).
Este visszatérve a farmra Kike tartott nekünk egy éjszakai kis kirándulást a hostel területén. (Na ezért is kellett a zseblámpa, meg amúgy is Kike a már említett sok gyökér turista történetén felbuzdulva küldött nekünk egy 2 oldalas listát, hogy mit hozzunk, és mit NE hozzunk az útra, szóval ezért is volt az a nagy készülődésem az elején... De nyilván 1-2 balf@sz cserediák nagyban tojt erre, és utána meg nekem könyörögtek, hogy segítsek, és szüljek nekik az éjszaka közepén zseblámpát vagy rovarirtót...) Amúgy az egész hét jó kis biosz órának felelt meg, amiből az is kiderült, hogy a biológia oktatás eléggé hmm hiányosnak mondható nálunk, és állati sok tévhit van. Növénytanból és állattanból immár kb. profi lehetek az amazonasi leckék után :D! Ami még nagyon nagy idiotizmusra utal (és tényleg, ahogy egyre többet beszélgettem Kikével meg az ottaniakkal, ez már tény), hogy sokan, akik idejönnek, azt hiszik, hogy egy NatGeo dokumentumfilmbe csöppennek (amit ha józan paraszti ésszel megvizsgálunk, úgyis rájövünk, hogy 1 órányi dokumentumanyagot kb. 1 hónapig forgatnak). Hát NEM!!! És én meg ámulok ezeken a sztorikon, és pedig nem vagyok egy nagy természethomoszexuális, de valahogy tudtam, hogy a nagy dzsungel közepébe jövök, ahol az erdő az úr! Mégis vannak olyan csökött agyúak, akik úgy gondolják, hogy majd minden méteren kismajmok meg lepkécskék örvendezik őket körül, és majd hú jön a nagy anakonda meg a tigris, aki elől menekülni kell. Nade, lóóóóf....-t! Ha épp kedvük van, megmutatják magukat, ha épp nincs, akár napokig sétálhatsz egész álló nap az erdőben anélkül, hogy látnál egy darab állatot is, főleg hogy az állatok nagy része éjszakai. Az eső is úgy jön és megy, ahogy akar. És az indiánok sem fognak neked hula-hula Hawaii táncot járni. Na és épp ez az, amit nem lehet pénzért megvenni egy luxus utazási irodában. És épp ezért mondják, hogy az Amazonas nem mindenkinek való hely.
Kike felhívta a figyelmünket egy dologra: lehet, hogy néha éjjel ordítva és futkosva jön, hogy "Micos, micos!", ez nem azt jelenti, hogy bedilizett, hanem hogy a farmon épp egy majomcsopi vonul át, és akkor rohanni kell, ha meg akarjuk nézni. Ez sajna nem történt meg, de az éjszakáink érdekesre sikeredtek. A házunknak alapból deréktól felfelé nem "falai" voltak (amúgy is fából volt, nádtetővel), hanem óriási szúnyogháló ablakai, hogy addig is járjon az a kevés levegő, ami van. Minden este olyan jó érzés volt bedőlni az ágyba, már nem is érdekeltek a bogarak (mert hát azok voltak rendesen, és ugye olyan Amazonas méretűek... csak szemléltetésképp egy molylepke akkora volt, mint a kézfejed). Viszont ami utána irtózatosan hiányzott: az erdő hangjai. Mikor megérkeztünk, az érzékeny kis fülünk ezeket még zajként értékelte, később azonban andalító zenévé változott. Olyan király volt úgy elaludni, hogy a millió bogár, madár és majom izgett-mozgott, és épp társasági életét élte.
Ahhha, szóval éjszakai séta: elkísért minket Kike 2 óriási kutyája (nem tudom, milyen fajtájúak, én dán dog-nak néztem őket), akik nekem kb. lazán a hasamig értek. Ez egy tréningnek felet meg az egyik túránk előtt, ami viszont igazi éjjeli kirándulás volt. Az a vicces, hogy a zseblámpa, ami a városban azt hiszed, hogy mekkora fényt ad neked (mivel ott az utcáról meg mindenhonnan szűrődik be fény), az esőerdő óriási fái és sűrű növényzete mellett a koromsötétben vajmi kevés! Nagyjából 1 méterre látsz előre, és halvány lila gőzöd nincs, hogy mi van előtted (persze nyilván akkor, ha nem reflektorral megyek)! És igaz, hogy teljesen más szemszögből látsz mindent a nagy sötétben, mint egy nappali túra során.
Azért nem telhet el úgy egy utazás sem, hogy ne történjenek kellemetlen (azóta már csak viccesnek titulált) dolgok. Egyik éjjel, pont mikor alapból is korán lefeküdtünk, mert tudtuk, hogy a legmozgalmasabb nap elé nézünk, és én már akkor tudtam, hogy ez lesz a legjobb nap, hát persze, hogy a Sors kegyetlen tréfát űz velem. Nem bírtam elaludni, majd mikor nagy nehezen sikerült egy kis időre, felébredek az éjszaka közepén. Furán érzem magam. Jajj neee, esőerdő kór!!! Nem. Én nem leszek beteg, holnap nagy nap áll előttünk. Nem, nem fáj a fejem, nem kell rókáznom, és a hasam sem csikar!!! Míg én így küzdöttem saját magam ellen vagy negyed órán át, a testem feladta a harcot, és rohant okádni és hasmenni :(... Ez így ment egész éjjel, totál megbetegedtem, és egy szemet nem aludtam. Aha, örvendek. Közben kb. 10 perccel utánam, az észt srác is rohangált a WC-re. Szóval megvolt a váltótársam... Kínok közt hajnalban végül is sikerült kikászálódnunk az ágyból, de iszonyatosan rettegtem, hogy nem fogom bírni a napot... Az első programunk a "canopy" volt, amit amúgy a legjobban vártam (tudjátok a Tarzan style-ban fák közt ugrálós). Mivel enni meg inni nem voltam képes, elég nyúzottan értem oda. (Tényleg, persze hogy a legsportosabb és legembertpróbálóbb napon esik meg az ilyen...) Hát sikeresen belebuktam az első próbatételbe, ami az lett volna, hogy önerőből húzod fel magad a 40m-es fa tetejére a karabíneres nemtudommilyen kötéllel: fail! Majdnem elájultam, de valahogy csak-csak felhúztak, majd pihennem kellett. Mondták, hogy ohh nyugodtan hányjak le a fa tetejéről, úgyis az erdőben vagyunk... Yuppi jéé! Megvártuk, míg kicsit jobban lettem, és utána viszont állati jó volt!!! Volt egy 40m-es és egy 120m-es szakasz, mikor a levegőben a fák között/felett egy szál kötélen repülsz! Atyaég, életem egyik legjobb élménye volt :)!!! A végén pedig egy kötélen kb. szabadesésben eresztenek le úgy 30m-ről :D...
Utána elbóklászgattunk az erdőben, míg oda nem értük az egyik kis Amazonas patakhoz, ahol elfoglaltuk kis kajakjainkat, és eveztünk. A rövidebb, de izgibb túraszakaszt választottuk, mert hát mégiscsak érdekesebbnek bizonyult a patak kanyargós része, mint a hosszú, de egyenes. Jó eleinte patak volt, majd mélyült rendesen, és a végére egy tóhoz érkeztünk. Kb. 1 óráig eveztünk, és baromira élveztük. Útközben láttunk mindenféle növényt, állatot, bénáztunk a csónakkal, és áááá én voltam az irányító, de jól megálltuk a helyünket azért... Azóta is üldöz a nosztalgia, főleg most, hogy írok. Az a fantasztikus természetélmény, azok a gyönyörűséges tájak, növények és állatok, és az a nyugalom és béke, ami ott honol. PRICELESS!
Kajakozós utunk végére már annyira meleg lett, meg el is fáradtunk, meg lehet, hogy megártott a nap, de annyira meggágyultunk, hogy egymást fröcsköltük meg löködtük a vízbe. Láttuk, hogy volt egy kis torony meg egy hosszú kifeszített kötél a víz felett, szóval ha már úgyis fürdőruhában voltunk, elkezdtünk a toronyból a vízbe ugrálni... Bár mi lányok először féltünk, állati király volt :)!!! Pihiztünk kicsit meg élveztük a napfényt, majd visszamentünk a szállásra ebédelni, átöltözni és készülődni a nagy délutáni túránkra. Persze megint rosszul lettem, és annyira haldokoltam, hogy már mindenki lemondott rólam (én magam is), és mondták, hogy maradjak otthon, és hát jajj... Maradtam egy kicsit, és amég a többiek ebédelni mentek, megpróbáltam összeszedni magam. Kevés volt az idő, és még mindig csak rókáztam és rókáztam, szédültem, és a hasam brutálisan fájt (legalább az észt gyereknek csak hasmenése volt). Szidtam én már mindenkit, majdnem elbőgtem magam, hogy nem igaz, hogy életem legszebb napjaiban, meg azon a napon, mikor tök jó programunk van, kidőljek. Hánytam még 2-szer, felvettem a hátizsákom, és szédölögve kitántorogtam az ajtón, és azt mondtam: "Ha törik, ha szakad, én kimegyek, max. elájulok, és visszahoznak!" Kezembe nyomtak egy üveg vizet, és elindultunk. Ja ráadásul pont a készülődés közepette ismerkedtünk meg egy újabb ideiglenes kísérőnkkel, Mauricioval, aki tök jófejnek tűnt, és el sem akartam képzelni, mi lehetett az első benyomása rólam (meg hát én voltam a csoportvezető, nem szenvedhetek itt). Elindultunk, és egyre jobban lettem, pedig már másfél napja nem ettem egy falatot sem. A nappali túrával kezdtük, ami úgy 1 órás lehetett, és kegyetlen hőségben tettük meg, ráadásul az út nagy részében patakokat/talajvizet áthidaló farönkökön mentünk, amik nagyon nedvesek, és ezért csúszósak voltak. Mindezt hatalmas gumicsizmákban, amiknek azért súlya is van elég keményen, szóval el lehet képzelni, mekkora figyelem kellett, főleg, hogy a kamera is a kézben volt.
Épp időben megérkeztünk az indián faluba, ami a nap célkitűzése volt. Amikor a kirándulást terveztük, kiderült, hogy pont azon a héten megyünk, mikor az uitoto-k a Yadico ünnepséget tartják, ami egy olyan ceremónia, amit évente csak egyszer tartanak. Most mondjátok, hogy nem volt oltári nagy mákunk :)!!! Ez az összejövetel a Malokát (még mindig nem tudom, miért írom k-val) hivatott megünnepelni, mert hát mégiscsak az a legfontosabb hely a közösségben, és erre ünnepélyt kell tartani :)... Hetekig készülnek rá: egy hosszú fatörzset szépen kifaragnak, kifestenek, mert utána ezen fogják táncolni a táncot. Az egyik végén egy faragott krokodil van (mint a vadászat és a férfiak jelképe), a másikon pedig egy faragott női alak van (ami a nőkre, anyákra utal). Erre a mulatságra nem csak az uitoto-k, hanem a környező törzsek és közösségek is meg voltak hívva, meg persze mi és még néhány bámészkodó turista. A különböző csoportok különböző turnusokban jönnek és bemutatják táncaikat. A férfiak a hosszú farúd mögött (és rajta is) táncolnak, míg a nők velük szemben (nők nem érinthetik a fatörzset, meg alapból csak úgy pihenés céljából sem szabad ráülni pl... megkérdeztem). Ja itt is voltak dolgok, amikre figyelni kellett: első körben megérdeklődtem még anno Kikétől, hogy mit szabad és mit nem. 1. Mert nem akartam buta, gringó turistának tűnni. 2. Mert eszem ágában sem volt (mint 2-szeres cserediák és "magyar nagykövetjelölt" :D) esetleg megsérteni a kultúrájukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése